Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Át az üvegfalon

ÁT AZ ÜVEGFALON Jön a nagy jelenet: premier planban a hősnő könynyei, a szépfiú torzonborz feje. Éjszakai sikátor, lobogó tűz, újjáéledő szerelem. A felrobbant színek vakító esőként hullanak a nézőtérre. Előbb halk zene, majd crescendo, forte, fortissimo — és vége. Sárga fény ömlik végig a termen, a padsorok felkavart hullámaiból sápadt arcök vetődnek felszínre tátogva, fuldokolva, mint a mélytengeri halak. Helén messziről látja magát, amint János karjába kapaszkodva, kábán botorkál lefelé a lépcsőn. Csak most az egyszer ne nézzen rá, fohászkodik, ne kérdezzen semmit, nem tudna válaszolni. Szájában megkeseredett a hallgatás. Végre kiérnek az utcára. Hűvös eső szemerkél, a szürkületet halvány köd oldja fel. Mélyre szívja a nyirkos levegőt, szeméről mintha hályog oszlana lassan. Elengedi a férjét. Hálás neki a csendért, bár érzi, nem tapintatból ered, merő véletlen. Szeretné tudni, mire gondol most János. Talán egy percre visszaidézi a filmet. Nem mer ránézni, fél, hogy rajta is ott lesz az álarc, mint a kifelé özönlők arcán. Az álarc: a főhős elmosódott arcának színtelen negatívja, amelyet az utca végéig hordoznak magúikkal, de talán még tovább is. Talán az első tükörig, amelybe belenéznek. Akkor az álarc darabokra tförik, és csörömpölve a földre hull. Helénnek az utóbbi időben már nem kellett tükör. Most sem. Érzi, hogy az angyalarc merev kérge alól kinyúlik orra, álla, a duzzadt ajak elkeskenyül, s az ő szája formáját ölti fel, az üvegcsillogású tószemek tükrét felkavarja a beléjük dobott kő, és iszapszínűvé válnak; szeme alá kiülnek járomcsontjai, fakó bőréről, fáradt vonásairól a maradék viaszos simaságot is leáz254