Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Át az üvegfalon

tatja a permeteg eső. Kész. Ez már az ő arca. Az ő tökéletlen arca, amelyet idővel megszokott, és már vállalni is mer. Mire gondolhat János, és vajon hol tart az átalakulással? Szeretne ránézni, de nem mer, nem teszi, jobb a bizonytalanság. Eszébe jut a délelőtti séta az erdei úton. A menedékház, ahova betértek egy kávéra. Jólesik visszagondolni rá, mert az eltelt hét alatt sehol sem érezte olyan jól magát, mint abban a kopott, öreg faházban, a szakadozott viaszosvászon borítású padon, az egyszerű fehér abrosszal terített asztal mellett. A kávé híg volt és hideg, a limonádéban érezte a hegyi patak ízét. A sarokban gúlákba rakott, tömött hátizsákok várakoztak, fáradt, elázott turisták hétköznapi gondjaival tele. Ott minden érthető és természetes volt. Délelőtt, abban a kis faházban azt mondta Jánosnak, hogy úgy fest, mint egy javakorabeli olasz filmrendező, már csak a pipa hiányzik a szájából. János meglepetten nézett rá, és sietve nyugtázta, valóban, ő is úgy érzi, illenék neki a pipa, egyszer majd meg is próbálja. S a keze után nyúlt, megsimogatta, talán hálából az ötletért. Arca megváltozott, kisimult, merev álarcot látott átderengeni János elégedett vonásai mögül. Az a szoborfej akkor hosszú időre kettőjük arca közé fészkelte magát. Helén megborzong. Ruhája átnedvesedett, minden mozdulatnál nyiikos tenyerek érintik a testet. Torkában 'lassan feloldódik a csend keserű íze. Szeretne mondani valamit, de János megelőzi: — Megnézzük holnap a folytatását? Mi az? Miről is van szó, minek a folytatását? Ja, persze a film! Szeme előtt filmkockák sora pereg, színek és képek váltakoznak, gördülnek előre-hátra, míg végül megáll a sor. Darabokra hulliik, csak egy kép marad egészben. A főszereplő arca, jellegzetes mosolya, fekete fürtjei, a felnyílt ajkak valószínűtlenül fehér fogso255