Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Emberevők

Egy darabig még azon tűnődött, hogy hova is kellene bújnia, ahol az ő Ikis csöndjét semmi se zavarná, ahol jól megférne az igazi nagy csöndben. Legjobb lenne elnyúlnia a patakban, és lapos kővé 'változnia ... Elaludt. Mire felébredt, már teljesen besötétedett. Az ablakra nézett, de nem látott mást, csak a fenyők fekete csúcsait. Teljesen józan vagyok, gondolta, és ez a baj. Nagy baj. Feltápászkodott, de alighogy lábra állt, megszédült, vissza kellett ülnie. Halántékán minden ér lüktetett, megpróbálta leszorítani, de nem használt. Belépett az asszony. — Mi van, te álomszuszék? Egész nap nem válthat veled két szót az ember, mert alszol, mindig csak alszol. Mi az, megint a fejed? A fiú csak biccentett. Az asszony magához húzta, és megcsókolta a homlokát. — Gyere, kész a vacsora. Ma még biztosan nem ettél. Olyan leszel lassan, mint egy kísértet. Szellemes vagy, gondolta a fiú, és hagyta, hogy az asszony átfogja, és kitámogassa a konyhába. Ültek az asztalnál. Az asszony sokat és jóízűen evett, de a fiú torkán nem akart lecsúszni az étel. Forgatta szájában a falatot, nagyot, keserveset nyelt, és letette a villát. — Nem bírom megenni — mondta elszántan. — Na végre! — nevetett az asszony. — Ezt a csodát is megértem, hogy megszólalj! Kérsz valami mást? Kolbászt, szalámit is hoztam. Finom száraz szalámit. — Köszönöm, majd később — mondta a fiú, és a diákkonyhára gondolt. — Igen, később, csak ez a fejfájás múljon el. Az asszony kihúzta egy borosüveg dugóját, és poharakat hozott. — Ilyet még nem ittál, fiam! Valódi francia vörös. Töltsek? 251