Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Emberevők

Nagyot csuklott. Fölemelte a fél lábát, elszédült, és a földre huppant. Ügy maradt a földön ülve, s a hangyák felmásztak a kezére. — Pardon — mondta, és lefújta- őket. — Tetszenek látni, én esni is ilyen udvariasan tudok. Fogadni mernék, hogy egyikükre sem ültem rá. Tudniillik ... én mindenkit szeretek ... Az emberevöket is ... Ti vagytok az emberevők. Szerettek? Nem szerettek? Nem tesz semmit. Én vagyok az új, a tökéletes ... az 'akarat nélküli ... Mit is akartam mondani? ... Ja ... Szia, kedveskéim, én most megyek ... Még beszélgetünk ... Nem tesz semmit... Én megbocsátok ... Feltápászkodott, és betámolygott a fák közé. Vállát egy fenyő törzsének támasztotta, és hányt. — Meghalok — nyöszörögte. Megint hányt. Keze fejével megtörölte a száját, lebotorkált a dombról, körül se nézett, úgy támolygott át az országúton. A patak szélén leült egy kőre. Arcát a térdére fektette, s két tenyerét a vízbe dugta. Talált két lapos követ, kiemelte a vízből, és szemügyre vette őket. — Ti nem ismeritek az emberevőket — mondta —, csak ennyi a különbség köztem és köztetek. Egyébként ... mindenben hasonlítunk. Ti se futkostok ész nélkül, mint a hangyák... Nektek is mindenütt jó. Ott jó, ahol vagytok. Ti is jó fiúk vagytok. Ültök a víz alatt... a víz átsuhan rajtatok, néha odébb sodor egy kicsit... de az se számít... Elkoptok ... egyre kisebbek lesztek ... homokká ... aztán Iszappá. Visszatette a két kavicsot, pontosan oda, ahonnan kiemelte őket. Vizes tenyerével végigsimított az arcán. — Ha én lennék a víz, sehová se mennék. Állnék egy helyben, és a kövek vinnének tovább. Nem lenne jó? Ülnék a köveken, és ők ballagnának velem ... valahova. Mindegy, hová ... Én mindig kikerülöm a hangyákat. De ha a hangyák lennének az emberek, eltaposnának ... Ők mindig tudják ... Lassan kijózanodott. Felállt, és fölballagott a domb249