Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Emberevők

— Nem tudom. Egyébként, ba terhére vagyok, tegyen ki. Nekem igazán mindegy. Az 'asszony elnevette magát. — Tényleg kiszállna, ha megállnék? — Persze — mondta a fiú. — Bebizonyíthatom... — Harminc kilométerre vagyunk a legközelebbi emberlakta helytől. Autók is ritkán járnak errefelé. — Igazán megrémít. — Tudod, mit? Nem állok meg. — Ahogy parancsolod — tegezte vissza a fiú. — Te mindig ilyen barátságos és bőbeszédű vagy? — Az asszony hangjában nevetés bujkált. — Még ilyenebb. Az asszony nevetett. — Nem tudsz megsérteni — mondta. — Tegyél le erről a szándékodról. A fiúban kezdett feloldódni a zavar és feszültség. Egész rendes tag, gondolta, többet nem hazudok neki. A fiú szétvetett lábbal állt, és nézte az alatta vonuló hangyákat. Mint a menekülők, gondolta. Az egyik sor a hangyabolytól a fenyőhöz igyekezett, a másik vissza. Összehordott tűlevelekből állt a hangyavár. Fent a bejárat. Mint parányi tűzhányó, úgy ontotta magából a hangyák izgága seregét. — Disznók! Ti mindig tudjátok, hova mentek, mit csináltok. Célotok van... és értelme annak a nyomorult, vacak kis életeteknek. Ha jól meggondolom, még szabadok is vagytok ... Ezt utálom bennetek. Lassan, akadozva beszélt. Behunyta a szemét, s a feje ide-oda ingott. — Disznó kis dögök ... Lehet, hogy tényleg szabadok vagytok, de én vagyok az Eiffel-torony. Ti meg csak hangyák ... vacak kis hangyák vagytok ... A hangyák nem válaszoltak. — Na jó. Csak fontoskodjatok. De majd én mindjárt mondok nektek valamit, amitől... izé ... 248