Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Emberevők

a szorongás, ha erre gondolt. A barátjának szülei vannak és testvérei és szerteágazó rokonsága. Szegény srác, gondolta, őszintén sajnálom. Azért magát is megsajnálta egy kicsit. Elképzelte az érkezést, az udvariasan zajos fogadtatást, a jóindulattól és részvéttől csöpögő családi kört... A falu határába értek. Elhagyták a temetőt, a szélső házakat és a gabonaraktárt, ahol a fiúnak ki kellett volna szállnia, de nem szólt. Végül kiértek a faluból. — Messzire megy? — kérdezte az asszonyt. — Igen. A hegyekbe. — Minek? — Kivettem egy hét szabadságot. Pihenni fogok ... Van egy kis nyaralóm. — Egyedül fog pihenni? — Nem. — A férjével? — Már nincs férjem. A fiút nem érdekelték az asszony válaszai, csak azért kérdezett, mert úgy érezte, hogy nem ülhet itt mellette, mint a sült hal. Ehhez nincs joga. Sokáig egyikük sem szólt. Az út egyre keskenyebb és rosszabb lett, de a táj gyönyörű. A fiú élvezte, sose járt még erre. Közben megeredt az eső, kövér cseppek verődtek a szélvédő üveghez. Az asszony megállt, felhúzta a kocsi vászontetejét, és megfésülte zilált haját. Mikor felemelte kövér karját, áporodott izzadságszag csapott a fiú orrába. Hosszú, vörös szőrcsomók tapadtak nedvesen az asszony hónaljához. Legalább ne hordana ilyen kivágott ruhát, gondolta a fiú, és elfordult. Elhagyták a dombvidéket, veszélyes szerpentineken kanyarogtak. — Még mindig nem száll ki? Ilyen messze van a faluja? — kérdezte az asszony. — Már elhagytuk. Az asszony megütközve nézett rá. A fiú zavarba jött. — Miért nem szólt? 247