Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mészáros Károly: Ella Mari magánügye

Nem hiszem, hogy segíteni tudnék Marinak, nem is azért ülök itt, s jelenlétemmel csupán pillanatnyi örömöt, megnyugvást szeretnék neki szerezni. Ügy érzem, ennyivel tartozom neki a régi időkért, a barátságáért, a ragaszkodásáért, a szerelméért. Hogy én hideg maradtam, az nem ok arra, hogy ne becsüljem és ne tiszteljem az ő érzelmeit, ne osztozzam a bánatában, fájdalmában. Nincs senkije. Hallgattunk. Kavargattuk a kávét, s bámultuk az abroszt. Megértem Marit. Tudom, szégyelli magát a falu előtt a terhessége miatt. Vigasztalhatnám, hogy nem ő az egyedüli, aki csalódott, aki lányfejjel gyereket vár — de mit ér ez? A lelki gyötrődéstől úgysem szabadítanám meg, sorsunkat viselni kell. Mari ép ember, de nehéz viselnie az élet súlyát segítőtárs, támasz nélkül. Hat óra felé felkerekedtünk. Az utcán még megegyeztünk, hogy szerdán felkeres. Valamit majd csak kitalálunk. A vonat már bent állt, amikor kiértünk az állomásra. Mari búcsút intett, én sarkon fordultam, és siettem az autóbuszhoz. Mari szerdán nem keresett fel. Csütörtökön sem. S nem keresett fel egész héten, a következő héten sem, s most már nem is fog felkeresni. Diáklányaink hozták a megdöbbentő hírt: Mari meghált! Kivallattam őket, és megtudtam, bogy kórházba szállítás közben halt meg. Istvántelken, egy háznál, ahová bevitték. Többet nem tudtak. Fájdalmasan érintett a halála. Órák hosszat nem tudtam másra gondolni, csak arra, bogy Mari nincs többé. Nem lesz panasza, nem lesz sorsa. Nem folytatódik bonyoílult élete. Nem érzi többé az emberi kicsinyességet, az önzést, nem kell megalázkodnia, nem kell veszekednie félhülye hivatalnokokkal, akik csak bizonyos ellenszolgáltatásért intéznek el valamit. A ha204