Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mészáros Károly: Ella Mari magánügye

a fejem. Mintegy Öt perc telt el, amiikor a nevemen szólítottak: Mari! Marl! Nyisd ki! Megismertem. Az igazgató volt. Ügy tettem, mintha aludnék, nem hallanám. Ekkor kopogni kezdett, s kérlelni, hogy nyissak ajtót. Határoznom kellett. Az állásom úgyis bizonytalan, itt az alkalom. — Csak nem engedted be? — Várj csak. Ha nem engedem be, biztosan nem tűri el ezt a megaláztatást. Nem tudtam dönteni. Az undor és a józan ász küszködött bennem. Közben már dörömbölt, sőt rugdalta az ajtót. Akkora zajt csapott, hogy a szomszédos épületek ablakai sorra kivilágosodtak. De ő nem tágított, minden óvatosságról elfeledkezett. — Részeg volt. — Fenyegetőzött. Megjárom, ha nem nyitom ki. Ebben én sem kételkedtem. Mit tegyek? Ott álltam az ajtóban kétségbeesve. Egy kattintás, és megoldódnék minden, a reménytelenség, a folytonos aggódás. Nagy volt a kísértés. S voltam olyan ostoba, hogy nem nyitottam ki. Visszaosontam az ágyba, fejemre húztam a pokrócot, hogy ne halljam a hangját. De mindent hallottam: a könyörgést, az ígérgetést, a káromkodást, a szidalmakat. Mindegy volt. Többet nem keltem fel, s tudtam, ezzel itt véget ért az én karrierem. Mintegy fél óráig dörömbölt még, aztán elment. Reggel nem találkoztunk. Azóta görbén néz rám. — Gondolod, hogy kirúg? — No hallod! Ez csak természetes! Tudhatod magadról. A kezében vagyunk. Ebben igaza volt. Megfelelő iskolai képzettség nélkül tanítunk, így mindennap várhattuk a felmondást. Az igazgató sohasem kecsegteti túlzott reményekkel. S Mari jól sejtette. Alig egy hónap múlva az igazgató bejelentette, hogy néhány képzett erőt helyeznek ide, s nem biztos, hogy mindenkinek jut óra. Néhányunknak elakadt a lélegzete. De ahogy Marira néz192