Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mészáros Károly: Ella Mari magánügye

tem, láttam, hogy róla van szó. Magába roskadva ült, fejét mélyen lehajtotta, és mereven nézte az előtte heverő füzetet. Tudtam, mire gondol, mit érez. Hogy nem én megyek el, annak örültem, de hogy ő megy el, az fájt. Mit tehetnék? Semmit. Mi lenne, ha most én mennék? Hogy mondanám el Ildikónak, s ha elmondanám, megértené-e? Nem, nem, nem kell erre gondolni. Az igazgató kedvel. Tudja, mit csinál. Amikor felvett, megígérte, szól, ha valamilyen baj adódnék, vagy veszélyben forogna az állásom. Eddig még nem szólt. Nem telt bele két hét, és Marit kirúgták. Később hallottam, hogy egy másik faluban helyezkedett el. .2 Továbbra is eljártam Ildikóhoz, boldog voltam, s egy időre kiment a fejemből az egész ügy, nem hagyott bennem mély nyomokat. Egyszer azonban Galambos kollégámmal mentünk az utcán, és szembe jött velünk Mari. — Hogy vagy, hogy vagy? Beültünk a legközelebbi kávéházba. Mari mesélt. Nem érzi jól magát új munkatársai között. Az igazgató felesége féltékeny rá, pedig alig vált szót a dirivel. S különben is, a diri utálja őt. És ezt ki is mutatja. A feleségét azonban ez sem győzi meg. A kollégák között sok a nős ember, kicsinyesek és közönségesek. Van egy barátnője, de nem jósol nagy jövőt a barátságuknak, mert a lány szerelmes Gőgh kollégába, aki viszont gyakran rajta felejti a szemét. Pedig ő ki nem állhatja. Undorító piperkőc és szoknyavadász. — Gőgh Jenő? Ismerem — mondta Galambos. — Nagyon is jól ismerem. Annyi nője van, mint a pelyva. Tavaly nyáron együtt utaztunk Magyarországra, én Pestre, ő a Balatonhoz, akkor ismertem meg közelebbről. Egy aktatáska volt nála, majdnem tele óvszerrel, és Gőgh vigyorogva mondta, hogy ha ez mind elfogy, 193