Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Rekviem

sos gyógyszer az áttétek fejlődésének a visszaszorítására. — Túl messzire megy, kisasszony, nem gondolja? Eddig még egyetlen beteglátogatóiHk se merészkedett. De ha már szóba hozta, ezt az egyet még megmondom, ha annyira érdekli. Az effajtákból nekünk csak a Sarcolysine és a Methotaxata áll rendelkezésünkre. Ezekből is nagyon keveset kapunk. Azt pedig szétosztjuk a súlyos állapotúak között. — A súlyos állapotúak között?! Akiknek már semmi szükségük rá? Hát önöknek nem az a fontos, hogy a lehető leggyorsabban beavatkozzanak? — Már megbocsásson, ez mégiscsak sok! Azonnal távozzanak, kérem! A nővére tétova lépést tesz az ajtó felé. Nelli azonban csak áll, és maga elé mered. Hrubala átható pillantást vet rá. Ügy villog a szeme, akár egy ragadozónak. Nelli remegő ajakkal tépelődik. Gyógyulással kecsegtetik a betegeiket, holott a negyedét se teszik meg értük annak, amit megtehetnének. Hiszen ez az osztály a sír előszobája, ide csak meghalni jönnek az emberek. Azt viszont megtehetik otthon is. Sokkal emberibb körülmények között! De ezek itt tartják őket, mert... Igen, igen, ezek csak az aranyborjút hajszolják. Attól se riadnak vissza, hogy kikössék, mi legyen a következő ajándék. „A bort meg a csirkét már el se fogadják. Csak a pénzt, a finomabb italt, meg a hízott libát-kacsát" — csendül meg a fülében annak a kis fekete asszonynak a hangja, aki egy demizsonnal ült a testvére ágya mellett. Micsoda szörnyetegek! Lábbal tiporják az orvosi esküt. Pénzt meg mindenféle ajándékokat fogadnak el akkor, amikor már rég tudják, hogy nincs segítség! Újkori hörcsögök. Azt képzelik, ha távol vannak a fővárostól, akkor... Ö, de hát mit segít már mindez az én anyámon?! A nővére megérinti. Felocsúdik révedezéséből. 177