Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Rekviem

Kifelé indulnak. Nelli valamit sugdos a nővérének. — Követelem, hogy azonnal biztosítsanak 'kocsit! Egy percig sem hagyjuk itt tovább az anyánkat — szól még vissza nyomatékkal a nyitott ajtóból a főorvosnak. A két orvos ügyet se vet rá. — Gyilkosok! Gyilkosok! — sikoltja magánkívül, zokogva. Gáborral és Évával elindulnak a kijárat felé. A bátyja marad. Visszatér a rendelőbe. Istenem, én is ilyen orvos leszek negyvenéves koromban? — suttogja maga elé erejét vesztve, amikor kissé távolabb járnak az épület bejáratától. Némán lépkednek egymás mellett. Még egyszer visszapillant. Az ajtón nagy szabványbetűkkel ezt a feliratot látja: HALÁLRAÍTÉLTEK OSZTÁLYA Gábor villámgyors mozdulattal átkarolja: — Mi történt veled — kérdezi, de Nelli nem válaszol. — Éva, fuss vízért! 5 Vonul, vonul az elmúlás fekete serege, és harsogó énekszóval hozsannázva hirdeti a halál diadalát. Hömpölyög a félelmes fekete folyó — mely a halottas ház udvarán ered s a temető kapujába torkollik —, hogy magával sodorjon anyai szeretetet, gyermeki ragaszkodást, embertársi tiszteletet, bizakodást, reményt — mindent. Nelli ott lépked halványan, bénult idegekkel a koporsó mögött. Egész környezetéből csak az alaktalan, morajló fekete sivárságot érzékeli, mintha az egész égbolt ráereszkedett volina. Levegője sincs. Ö, élet, miért raktál rám ily roppant terhet. De azért megy, megy előre. Homo omnia sua secum portat — sejlik fel benne egy messziről jövő, alig kivehető hang, melyet már az udvaron, a koporsó mellett állva is hallott. 182