Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Duba Gyula: A szlovákiai magyar novella

zárnak, vissza is húznak bennünket, fejlődésünk útját állják. A hagyományok élő értékek, de egyben súlyos gondot is jelentenek számunkra. Nem véletlen ez, a „múltban időzés" (Turczel) a hagyományok dialektikájának az egyoldalúságából következik, és mindenütt érvényes (a nemzeteknél is), de nálunk fokozottan és kirívóan hat: az öröklött tapasztalat vonz, de egyidőben taszít is, ha ... ha nem találjuk meg vele kapcsolatban az egyensúlyviszonyt, az optimális arányt, a helyes — kritikailag értékelő — magatartást. A Sarló, az újarcú magyarok szellemi eredménye ennyi: megtalálták a helyes, kritikailag értékelve igenlő magatartást hagyományainkkal szemben. S mert a hagyományok kész formákat, sémákat és megoldásokat jelentenek, novellánk korszerűségét vizsgálva formajegyeit, stílusát kell megvizsgálnunk. Annál is inkább meg kell ezt tennünk, mert a háború utáni szlovákiai magyar novella teljes egészében a Németh László megfogalmazta „magyar elbeszéléséből nőtt ki. És nem is mint irodalmi eszményből, de olvasmány-utánérzésekből. S még valamiből: az ötvenes évek elejének hazai magyar íróhiányából, a magyar írás utáni keresletből; mindenki írt és írhatott, aki stilizálni tudott, vagy úgy érezte, hogy tud stilizálni, és ha mégsem tudott, az sem volt baj, mert azt biztosan tudta, hogy mit kell írnia: a szociális valóság igenlésének a jelenléte „feleslegessé tette" a formai igényt. Novellánk kezdeti állapotában arctalan, nyelvileg szegényes és jellegtelen. Szerzői felcserélhetők, a novellák kártyaként összekeverhetők, felismerhetetlenek. S ha elvétve — szerencsés esetben — a sajátos nyelv, a tájnyelvi elemek által egyéni színezetet nyernek, (Mács) ilyenkor gyakran a nyelvtorzítás, a modorosság árnya kísért bennük. Nem véletlen, hogy Turczel — Móricz Zsigmondon és Mikszáthon is túl — Baksay Sándort és Jakab Ödönt említi, mint stílusunk színvonalának történelmi-fejlettségi fokmérőjét. Ha ehhez hozzáteszem, hogy kezdő íróink nem ismerték — mert nem ismerhették — első köztársaságbeli elődeinket, azok munkáját és eredményeit, és írói tapogatózásaikban csupán középiskolai — vagy éppen elvégzett főiskolai — tanulmányaikra és alakuló politikai-társadalmi valóságszemléletükre támaszkodhattak, úgy gondolom, hogy kielégítően jellemeztem az indulás körülményeit és lehetőségeit. Tíz év alatt 15