Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Rekviem

Pihenj csendesen, Sötét éj borult Szemedre, végtelen. Kissé nyersen, de tisztán, tökéletesen zeng a kórus. Vészjóslón és feltartóztathatatlanul száll, hömpölyög az ének. A férfiak mélyen búgó puritán éneke, a ház masszív falai és boltívei, a Krisztus feltámadását ábrázoló szentkép a zongora fölött a Sixtus-kápolnát idézi fel benne a szerzetesi kórussal és Michelangelo bámulatos freskóival. Tizenkettőkor a kórus elhallgat, a kántor körbehordozza a tekintetét, és halk, megilletődött hangon azt mondja: — Éjfél van. A halottsiratók csendesen felemelkednek, és észrevétlenül szétszélednek az éjszakában. Amikor már ágyban van, Neiliben felvisszhangzik az utolsó ének egy töredéke: Sötét éj borult szemedre, végtelen ... S azt ismételgeti magában: Sötét éj, sötét éj... Csak most döbben rá, hogy nem szólhat többé az édesanyjához, hogy nincs többé anyja. Ö, -mama, anyukám, édesanyám! Megfejti az éjszaka szimbólumát. Az igazi éjszaka az, 'ha örökre elveszítjük, akit a legjobban szeretünk, aki a legnagyobb helyet töltötte be szívünkben. Aludni szeretne, hiszen egész teste zsibog a kimerültségtől, de nem jön a szemére álom. Némán fekszenek mind a hárman a sötétben — ki behunyt, ki nyitott szemmel —, s talán mindhárman ugyanazt a képet látják: anyjuk viaszsápadt, mozdulatlan arcát, amint a kivilágított szobában élesen kirajzolódik a szemfedő feketeségéből. Csend. Semmi se moccan, csak egy-egy kutya vonít fel olykor-olykor vészes fájdalmassággal a falu különböző pontjain. 167