Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Rekviem

szilánkokra zúzza benne a reményt. Hirtelen fel se képes fogni, mi történik vele: tudatára sötét burkot von a döbbenet. Környezetéből egy ideig nem érzékel semmit, csak a borzalmas fehér sivárságot. Amikor másodpercek múlva a homályburkon átfúródik az első fénysugár, csak egyetlen dologban bizonyos, hogy még jobban utálja, sőt most már iszonyatosan gyűlöli ezt *az embert. Eltorzult arccal farkasszemet néz vele, néma bénultságában úgy érzi, mintha gyilkos kéz feszülne <a torkára. Csak aztán pattan fel gégéjében a fojtogató zár, és tör ki belőle a fájdalmas zokogás. — Gyilkos! Gyilkos! —kiáltja zavaros szemmel, eszelősen. — Takarodj innen! Ödi megszeppenve mered rá. Nelli ekkor elfordul tőle, váratlanul eldobja az utazótáskáját, majd a kézitáskáját is, és futásnak ered. Ödi először értetlenül bámul utána, majd elereszti a kerékpárját, s a nyomába veti magát. — Nelli, Nelli, állj meg, ne szaladj! — kiáltozza. Nelli megcsúszik, és belebukik a hóba, de nyomban feltápászkodik, és bukdácsolva rohan tovább, míg vagy ötvenméternyi futás után újból elvágódik és ájultan összeesik. 3 A halottnézők egész nap egymás kezébe adták a kilincset, mintegy zarándokhellyé alakítva a várdomb tövében álló árkádos házat. Az ajtófélfák fölött sötétlő gyászdrapériák komor, lidérces légkört teremtenek a szobákban, már meggyújtották a lámpákat; amikor a nappaliban, ahol az elhunytat felravatalozták, a schwarzwaldi kakukkos óra elkaikukkolja a hetediket, mind a két templomban megszólal az esti lélekharang. Nyolcra egybegyűlnek a virrasztók: rokonok, szomszédok, jó ismerősök, de olyanok is, akik még talán sohasem jártak a halottas házban. Körbeülik a ravatalt, 164