Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Rekviem

megtelik velük a szoba, sőt még a konyha is! Mintegy negyvenen lehetnek: nők, férfiak vegyesen, mindenki feketében. A kántor és a diktáló a halottal szemben helyezkedik el. Amikor már feltehetően senki sem érkezik, mintha valamennyien ugyanarra gondoltak volna, egyszerre elcsendesednek, a kántor a mellette ülő vékony arcú emberre néz, aki tüstént nagyot lélegzik, és súlyosan felszökő érdes hangon a virrasztók közé dobja a XCVII. zsoltár első verssorát: Gyászágyon vagy kiterítve... A kántor a Haragodnak nagy voltában dallamára elkezdi az éneket, majd a vágynál az egész kórus bekapcsolódik, és mintegy a diktálónak válaszolgatva zengi tovább: S elkészítve A sír hosszas útjára; De még el nem ereszthetnek, Mert szeretnek, Amikor az utóbbi sort elkántálja a kórus, az asszonyok — hozzátartozók és idegenek — szinte valamenynyien fuldokló zokogásban törnek ki. Nelli összeszorított ajakkal a húgát támogatja, aki félrebillent fejjel vonaglik, fojtogató könnyeivel küszködve. Äm a kórus kérlelhetetlenül harsogja tovább a zsoltárt. Hideg a szív, hideg a kéz, A szem sem néz Édesen már felétek. Mivel ő a síré lett már, S ez reá vár, Csak egy percre tiétek. Itt van még, hol szokott lenni. Most elmenni A sors őt kényszeríti. 165