Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Rekviem

— A feleségem kísértem el a malomhoz. A járásra ment a fél nyolcas busszal. Rég nem láttalak. — Ritkán járok haza. — Hát az iskola hogy megy? — Eddig jól ment. — És mikor fejezed már be? Talán tíz éve is van, hogy tanulsz. — A nyáron, ha sikerül. Elhallgatnak. Istenem, ikesereg magában Nelli, minek küldted még ezt a terhelt agyú frátert is a nyakamra! Most a kocsmáig válaszolgathatok a kérdéseire. Miért kellett éppen most erre jönnie? pa, a véletlen. A véletlen nagy úr. Gyakran árnyékként ikíséri az embert. Lányege, hogy a legtöbbször a rossz segítőtársául szegődik. — Nem is tudtam anyád betegségéről — töri meg újra a csendet Ödi. — Másfél éve betegeskedik szegény. — Sok beteg van a faluban. Ismét közéjük telepszik a csend. Nelli azon tépelődik, megkérdezze-e Öditől, hogy van az édesanyja, hátha tud valamit az állapotáról. Tőle inkább nem kérdezek ilyesmit, dönti el végül is magában. De szorongás táplálta kíváncsisága mégiscsak felülkerekedik akaratán. — Nem hallottad ... anyám? ... — fordul hirtelen Ödihez. Ödi ránéz, vár egy darabig, majd csodálkozó, tétova mosollyal az arcán egyszerre kimondja: — Hát te még nem tudod? Meghalt. Ma reggel negyed hatkor. A bátyád mondta, amikor koporsóért indult H.

Jba. Nelli megtorpan, mintha odafagyott volna a lába az úttesthez. A maró hidegtől kipirosodott arcából egy szempillantás alatt kiszökik a vér. Szólni akar, de hangtalanul remeg az ajka. Mennyire reménykedett, de nincs tovább: a mérgezett nyílként beléje csapódó hír il* 163