Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kövesdi János: Rekviem

skül, hogy hátratekintene, felismeri a zajt: kerékpár sárhányója zörög. A biciklista utoléri. Mielőtt elkarikázna mellette, szeme sarkából rápislant. Nézi, nézi, aztán fülig szaladt szájjal harsogva ráköszön: — Szervusz, Nelli, te vagy iaz? Ejnye, alig ismertelek meg! Felpillant, Sompiák Ödi, valamikor fölötte járt két osztállyal, de nyolcadikból kimaradt. Félnótás, tolakodó alak. Nelli mindig utálta. Egyszer, amikor ő már harmadikos volt a középiskolában, ugyanígy melléje szegődött. Nelli a délutáni német óra miatt csak alkonyattájt mehetett haza, a személyt pedig már nem várja meg a busz. Mi mást tehetett volna, elindult gyalog. Legalább kiszellőzteti az agyát, az érettségi előtti lázas hajszában semmi sincs olyan áldásos hatással az ember idegzetére és kedélyállapotára, mint egy kiadós séta. De mit ad isten! Ödi éppúgy, mint most, lefékez mellette, és szóba elegyedik vele, noha mióta kimaradt, soha egyetlen szót se váltottak egymással. Mennek egymás mellett, beszélgetnek, de ahogyan elérik a fűzfást, a fiú se szó, se beszéd, eléje áll a biciklijével, és izgatott hangon, lámpalázzal küszködve kiönti előtte a lelkét: „Már régóta kísérgetlek, Nellike. Lehet, hogy te ezt még észre se vetted, de ha meglátlak ... nem tudok mit kezdeni magammal. Ha ... ha te is úgy 'látnád jónak ..És meg akarja csókolni. Nellinek meglepetésében torkán akadt a szó, s olyan erővel eltaszította magától, hogy Ödi a biciklijével együtt elterült az úttesten. Most is csak erőlködéssel tudja visszatartani a mosolyát. Éppen veled óhajtottam találkozni! Kellemesebb útitársat el se képzelhettem volna, forr benne >az epe, bár igyekszik palástolni, hogy mennyire felingerelte a megjelenése. — Szervusz — köszön vissza hűvösen. — Most jössz? — Most. — Rövid nyomasztó szünet. — Hát te hol jártál ilyen korán? 162