Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Lujza utca három

beszél Margittal. Igen, említette, hogy Margit problémát jelent majd, de azt üzeni, hogy Lujza néni emiatt ne nyugtalankodjon. Eljön, s akkor minden rendben lesz. Csodálatos módon hittem abban, amit mondtam. Szinte láttam, ahogy a nagyságos asszony megáll fent a lépcsőknél, ahol az előbb annyit tétováztam, felemeli a kezét, kövérkés, gyűrűktől szikrázó kezét, s Margit elcsendesedik, mint Krisztus kézmozdulatától a viharos tó. — Álljon fel, hallja! — szóltam rá, s odamentem, hogy felhúzzam. Nehéz volt, mint a zsák, és gyerekesen makacs. Vissza-vissza akarta dobni magát a szobor elé. A hóna alatt tartva megpróbáltam kituszkolni a fényre. — Ne nyúljon hozzám, maga ... maguk mind egyformák! El fogja lopni az ezüstneműmet! Szégyellje magát, felfeszíti majd a szekrényemet! Borzasztó! Az embert a saját házában, ha meggondolom... — Én nem lopok! Legyintett és kurtán felkacagott. — Akkor mért küldte a nagyságos asszony? — Élesen nézett. Majd kibújt a bőréből, úgy élvezte a saját zsenialitását. — De Margit nem engedi meg, hogy itt lakjon. Annie Vršovskát is elvitettük a csendőrökkel. — És nevetni kezdett. Gonosz kis sikolyokkal, hajladozva nevetett, majd ráborult egy asztalra, homloka kopogva verte az asztal lapját. Ilyen nevetést még nem hallottam. — Nohát... hah ... hjah ... — Alig bírt felegyenesedni, kezét az oldalához szorítva még rázkódott egy kicsit, hangtalanul és furcsa, fájdalmas grimasszal. Vért köpött a lábam elé. Csak nagy üggyel-bajjal tudott előhúzni egy gyűrött zsebkendőt a melléből, abba folytatta a köpködést. A világosság felé tartva minden egyes köpetet megvizsgált. Elégedetten bólogatott, mint aki jót olvas le egy grafikonról. — Annie ... hát azt látnia kellett volna. Semmit sem vett észre az egészből. Részeg volt, az én bálii ruhámban 105