Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Kovács Magda: Lujza utca három

LUJZA UTCA HÁROM Nézd, ez itt az ajtó, amelyen egyszer beléptem. Ne mosolyogj, hidd el, mindenki más visszafordult volna a helyemben. Nézd, milyen komor, fenyegető. Egészen feketére rugdalták az évek során. Annyit rúgták, mint egy riihes kutyát. S az ajtó állta; először nyögött, nyikorgott, később már egyetlen hangot sem adott ki, belefásult. Próbáld ki, ha nem hiszed, rúgj bele, s meg se nyekken. Nem érzékeli. Már azt sem érzékeli, hogy itt állok előtte, az egyetlen, aki nem rúgta. Engem mégsem szeretett, a többieket szerette, azokat, akik rúgták, csapkodták, éjszakánként részegen verték az öklükkel, lehányták. Ez az ajtó a durvaságot szereti. S mit tettem én, mit gondolsz? Simogattam, kedveskedve becézgettem, órák hosszat ültem előtte énekelve, amikor senki se látott. Amióta elmentem innen, állandóan kísért. Néha az az érzésem, hogy egy sötét, komor ajtó követ, vagy a sarok mögött lapulva várja, hogy beforduljak, s rám veti magát, hogy megöljön. Most visszajöttem hozzá. Azért jöttem, hogy belerúgjak. Ide, látod? Ide rúgok a közepébe, ahol a pántok összefutnak, éppen valami árnyékféle keringőzik előttük. Tudod mit jelent ez a táncoló árnyék? Hogy dél lesz, abban a pillanatban, amikor megáll a pántok előtt, és nem mozdul többé. Elég sokáig éltem itt ahhoz, hogy minden kis rezdülését ismerjem ennek a világnak. Most! Fellángolnak körben a tűzfalak, s az udvaron az orgonabokor árnyékot terít maga alá, kis, kerek, fodros szélű árnyékot. Az az ablak, felettünk, azelőtt is mindig kinyílt. Fehér csík tekergőzik ki rajta — a forró leves gőze. Már csak a galambok vannak hátra, a tűzfalak csodái. Sokszor szerettem volna kitalálni, kitől kapják az utasítást, hogy mindig ugyanabban a pillanatban röppennek fel, nemzedékről 98