Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Előszó

ért véget. Mi, kisdiákos rajongásunkban szorongással vegyes büszkeséggel egyre vártuk és reméltük, hogy elkerül tőlünk oda, ahol nagyszerű rátermettségének sokkal több hasznát vehették volna. Nem túlzás, amikor azt mondom ; nem egyszer gondoltunk arra, hogy dr. Wallentínyi Samu kedvéért még az osztályismétlés kellemetlen kockázatát is vállaltuk volna, csak azért, hogy a magyar irodalom magyarázatát mindig Tőle hallgathassuk. Mert dr. Wallentínyi Samu igazi elemében akkor volt, mikor a katedrán kedvenc témáiról beszélhetett az ő diákjainak. Ilyenkor teljesen megszűnt a tanár és diák közötti distánc, ilyenkor teljesen felolvadt a mondanivalójában és ami rendszerint szürke vagy érdektelen adat, vagy bemagolásra itélt „anyag" volt, az az ő szuggesztív előadásában szárnyaló Igévé és meleg vízióvá magasztosult. Egy-egy Madách- vagy Tompaelőadására a lelkesedésnek és elragadtatásnak oly elementáris hulláma torlódott föl bennünk: boldog rajongó diákokban, hogy csak a fegyelmezettség tartott vissza a tetszésnyilvánítástól. Egy-egy ilyen előadása alkalmával nemcsak az analizált költőkkel ismerkedtünk meg az ő jóvoltából szinte személyesen, hanem kitárulkozott előttünk egy egész embernek, egy igaz férfiúnak szenvedésektől és kiábrándulásoktól kipárnázott lelki tárháza. A kritikai és esztétikai jellemzés csillogó prizmáján megtörtek az ő lirai látásmódjának a sugarai és akkor döbbent belénk először a maga valójában az a közmondásszerü megismerés, hogy „nem az iskolának, de az életnek tanulunk." Az ezer veszélyt rejtő labilis életbe az iskola játékos padjaiból csak az ő tanitásának biztos alapzatu hidján tudtuk megtenni az első önálló lépéseket. Ezért az egész életre szóló útmutatásért, soha el nem muló