Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Irodalmi hagyatéka. Kéziratban megmaradt írásai

Óh láttam én (hisz ott is voltam egyszer: Tenni kevés, de halni volt esély) Győzelmeid napját, s a szörnyű perccel Én is alól bukám, midőn esél. Bámulta egy világ, amit cselekszel, Minőt rege is csak ritkán mesél : De vállvonitva kullogott tovább, Hogy sebeidben tipra büszke báb. És engem akkor oly érzés fogott el . . . A szőlősgazda is az egyszeri ; Magánkivül s őrjöngve kacagott fel, Látván, hogy szőlejét a jég veri, Dorongot ő is hirtelen kapott fel, Paskolni kezdé, hullván könnyei : „No hát, no ! — igy kiált — én Uramisten ! Csak rajta! hadd lám : mire megyünk ketten !" Így én a szent romon, emelve vádat Magamra, a világra, ellened, Torzulva érzém sok nemes hibával, S kezdék nevetni a sirás helyett, Rongy mezbe burkolám dicső orcádat, Hogy rá ne ismerj és zokon ne vedd : S oly küzdelemre, mely világcsoda, Kétségbeesett kacaj lett Nagyida." Látni tehát a nagyidai cigányokban is a kor hatását elburkoltan, álarc alatt. Ilyen elburkoltan fejezi ki Arany a maga érzését keserű tárgyi költészetének más részében : a balladákban is. Vagy olyan tárgyat választott, amelyben már benne van a lelkesitésnek, a buzdításnak a magja, amely aztán az olvasóknak meleg fogékonysága alatt kikel s az ő képzeletükben, érzésükben fölsarjad, vagy magában a balladában céloz a kor hangulatára, fájdalmas érzésére. Ki ne értette 141