Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Irodalmi hagyatéka. Kéziratban megmaradt írásai

Az unalom egymáshoz üz, Leülünk, hol lobog a tüz, És beszélünk a multakról... A szó gyakran megreked ... Lelkünk hosszan el-elgondol És felszítjuk a tüzet. Köd a völgyben, éj a bércen, Már a tüz is alvó félben. Halvány hold és sötét árnyak A felhők közt oda fenn ... A halottak fel-feljárnak, Sok a sir a völgyeken ..." Ennek ad megható kifejezést a Horátius olvasásakor cimüben is : „Óh édes hang, óh gyönyör nagy költője, Ne bájold el borongó lelkemet! Nekünk is ott áll Philippi mezője, Hol annyi sok, hol minden elveszett. Korunk talán hasonló a tiédhez, Ez új világ is már rothadni kezd, De fáj sebünk, de szivünk mély bút érez, Hitünk jelképe szenvedés, kereszt. Szenvedve, küzdve és lemondva élni... Nem legnagyobb rossz börtön és halál, Az igazságban ne szünjünk remélni : Egy-egy nagy eszme még utat talál. A költészet, bár törve égi szárnya, Még fönn száll, még folyvást tenni hiv, Ha ijeszt is a kétség rémes árnya, Szenvedj, remélj, higyj, lelkesülj te sziv!" Vagy emlitsem a Világosnál, Hadnagy uram cimüeket, melyekben oly gyönyörű emléket emel a hazáját, szabadságát forrón szerető honvédnek, hu130