Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])

16 I. Gyermekkorom úgy fejeződött be, hogy édesapám a világháború utolsó esztendejében meghalt. Magam előtt látom görnyedt alakját, midőn mint póttartalékos 1915 őszén bevonult Nyitrára a 14. hgv.e.-hez. Az egyik kezére béna volt. Évekkel azelőtt meghűlt és reumatikus fájdalmai idült izületi merevedést okoztak. Édesanyám bennünket, gyerekeket naponként bíztatott, hogy apánk két héten belül hazajön. De a monarchiának akkor már a bénákra is szüksége volt. Apám gyűlölte a háborút. Szeretett volna hazajönni csendes műhelyébe. Vagy félévig kórházrólkórházra járt, egyik felülvizsgálatról a másikra és végül bekerült a marsba. Később hadimunkára osztották be. Majd 1918. év végén lerongyolódva és kiéhezve, betegen hazajött egy hosszú, nagyon hosszú szabadságra, — a lévai temetőbe. Hazaküldték meghalni. A temetésre eljött néhány utcabeli, a rokonok, a csizmadiacéh be nem vonult tagjai és egy nagy bajúszú őrmester 12 katonával... Néhány napig nem mentem iskolába. Anyámat elismerték hadiözvegynek, bennünket, gyerekeket hadiárváknák és az élet folyt tovább a maga nyomorúságában. Ettük a kukoricakenyeret és a gerslikását, mint azelőtt. Egy év múlva megszállták városunkat a cseh-szlovák csapatok. A gimnázium VIII. osztályának a katedrája alatt, kézigránátokat találtak. A gimnáziumot rögtön bezárták a csehek. Ezért már Selmecen érettségiztem, a diákhagyományok városában. Utána jött Drégelypalánk, a Pálmay csoport. Harcok és a másodszori cseh megszállás. 1919-ben, amikor osztályunk kilépett az életbe, az egész világ hanyattdőlve letargiában feküdt. Nem tudtuk, mihez kezdjünk. És valahogyan a tudat alatt, csak a reális pályákra: orvosira, mérnökire igyekeztünk. Talán ebben az időben senki sem hitt közülünk komolyan a jogrendszerekben, megdönthetetlen pedagógiai és dogmatikus elvekben. Bár a háború alatti sorozások megálltak a mi évfolyamunk előtt, mégis áldozatai lettünk a vesztett háborúnak. Nem tudtuk hova menjünk, mitévők legyünk.