Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])
16 Hosszú tépelődések után az utolsó magyar gimnázium érettségijével a zsebemben, lementem Pestre. Akkor érkeztem oaa, amikor a forradalom romjain a román csapatok tartották bevonulásukat. Az egymásra torlódó romokon, égett bennem az alkotás, az építés vágya. Számoszlopokat, felhőkarcolókat hallucináltam. Mikor már minden összeomlott és azt sem tudtam, hogy másnap hol hajtom le a fejem és mit fogok enni, beiratkoztam a Műegyetemre. Az előadásokat egy évig látogattam. Szigorú katalógus olvasás volt minden előadás előtt. Előadások után éhesen kóboroltam Budapest utcáin. Apróhirdetések útján állást kerestem. De szomorúan kellett megállapítanom, hogy az érettségi bizonyítványom nulla és a nulla elé majdcsak az előttem levő élet fogja írni a számokat. Ekkor már nem vizionáltam vasbeton épületekről és felhőkarcolókról. Örültem, hogy meghúzódhattam az Aréna-úti nyomortanyán: a Népszállóban és néha-néha ebédelhettem is valamelyik levesosztóban, vagy a Váci-úti népkonyhán. Munkakeresés közben az egyik helyen azt a tanácsot adták, hogy üssek agyon egy zsidót, akkor kapok állást az ébredőknél. Ha nem merném megtenni, mondjam azt, hogy megszállott területen ütöttem agyon egyet és azért kellett Pestre menekülnöm. Az ébredők nemhogy állást nem szereztek, de még az egyetemről is kipofoztak: nem nyiratkoztam már vagy három hónapja és úgy néztem ki, mint egy galíciai menekült. A hadiözvegyek és hadiárvák országos szövetsége végre a likvidálás alatt lévő lakáshivatalhoz ajánlott irodai segéderőnek. Fizetésem alig fedezte a népszállói cellám és a népkonyhái ebédem. De tengődtem valahogyan és délutánonként az egyetemre is eljárogattam. A lakáshivatal azonban nemsokára végleg feloszlott és a munkakeresés elölről kezdődött. Később a Hadigondozó Vilmos császár-úti számvevőségéhez kerültem. Itt már valamivel jobb dolgom volt és magánúton elvégezhettem volna a jogot, vagy letehettem volna az államszámviteli vizsgát, amire beosztásomnál fogva szükségem is lett volna. De utáltam a léleknélküli improduktív irodai munkát és újból erőt vett rajtam a vágy, hogy valami produktívat alkothassak. Hogy mit, azt még magam sem tudtam. Üldözött a diferenciál és az integrál. Atavisztikus gyűlölet vagy talán lenézés élt bennem a hivatalnokosztállyal szemben és szerettem volna szabadulni, amikor rádöbbentem, hogy én is csak tintanyaló vagyok. Nem érdekelt a jog, nem kellett a számvevőségi kurzus. Esténként elekr o technikai tanfolyamra jártam a Csanádi-utcába, majd a technológián letettem a mótor és dinamógépkezelői vizsgát. Vigasztalódtam, hogy ha már nem lehettem mérnök, elektrotechnikus leszek és vártam az alkalmat, hogy mint elektrotechnikus elhelyezkedhessek. Az alkalom nem késett sokáig: két heti járkálás után be közvetítettek a Ganz-DanubiusLoz szerelőmunkásnak. Ebben az időben már nem is kerestem szellemi