Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])

16 Antos másnap bevallotta, hogy most imádkozott először életé­ben. Félparaszt, félcigány zabigyerek volt és senki sem törődött vele. A törvénnyel már a katonaság előtt is összeütközött. Prágába való bevonulása után, mint ötös huszár, meggyilkolt egy gömöri parasztlányt, aki Amerikába készült. Rádöbbentem, hogy csak hitvány porszemei vagyunk ennek a világmindenségnek és először hittem öntudatosan, hogy van felettünk egy magasabb lény, akihez mi gyarló emberek elmene­külhetünk még akkor is, ha már senkiben sem bízhatunk. A legtöbbet a tétlenségtől és télen a hidegtől szenvedtünk. Ha panaszkodtunk a hidegre, azt válaszolták: »gondoljunk csak arra, amiért ülünk és rögtön melegünk lesz«. Nagyon rösteltem a dolgot, hogy ártatlanul ülök és ha gondolkoztam rajta, nem­csak melegem, hanem lázam is lett. Nem szerettem ügyemről beszélni. Igaz, a többiek sem vallották be, hogy miben "bűnösök, csak azt mesélték el — azt is a legtöbbször túlozva —, mivel vádolták őket és hogy hány évet kaptak. Aki bekerült az újságba, mind hősnek képzelte magát. A börtönben az ártatlanságot han­goztatni a legunalmasabb »börtöni dumák« közé tartozott. Hisz mindegyik az voit. A theresienstadti várbörtönben a legkisebb büntetés két évi várbörtön volt, a legnagyobb: életfogytiglani fegyház. Természetesen minden büntetés igazságtalan. Ezt vala­hogy magával hozta a rabpszihológia, a gyengébb gyűlölete az erősebbel szemben. Ha valamelyik rab mártiromságról beszélt, lehurrogták: »Tudjuk, tudjuk, mi is ártatlanok vagyunk«. A leg­nagyobb részvétlenség kísérte még azt a rabot is, aki a kórházba került. Élve elparentálták és szinte megütközéssel vették tudo­másul, ha kigyógyultan visszajött. Igaz, piszkos anyagi háttere is volt a dolognak. Minden rabnak volt valami nélkülözhetetlen »rabháztartási cikke«. A gyufát hetyettesítő »cündje«, darabka ceruzája, tűje. pár szem kockacukorja, dohánya stb., amiket nem vihetett a kórházba. Ezeket a kazamatában maradottak maguk között szétosztották és ha a rab a kórházból kikerült, vissza kellett adni jogos tulajdonosának. A rabkórház egyébként a város belsejében a helyőrségi katonakórház egyik földszintes termében volt elhelyezve és inkább hasonlított jól lezárt halottas kamrához, mint egészségügyi intéz­ményhez. Itt feküdtek óriási bűzben vörhenyesek, elmebajasok. tüdőbajosok a többi beteg rabbal a legnagyobb rendetlenségben. Higiéniáról szó sem lehetett, az orvosságtól sem gyógyulhattunk meg. Aszpirin és jódtinktura járta. Én vérhasra tinkturát kap­tam. Csak az gyógyult meg, kinek szervezete vasból volt és az idegei kötélből. Rendszerint két út vezetett ki a rabkórházból. Az egyik a temető, a másik pedig a bolondokháza. Egy rabbal több vagy kevesebb, ugyan kit érdekelt ez?! Ha megbolondult, az sem számított. A rabtemetés a világ legszomorúbb aktusa, a rabok temetője pedig a világ legszomorúbb helye.

Next

/
Oldalképek
Tartalom