Vargyas Lajos: Áj falu zenei élete (Budapest. Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem, 1941)
Variálás
48 sok példa van, különösen kislányoknál, de nagy lányok is, sőt aszszonyok is feszes giusto tempóban és ritmusban énekelnek el olyan dalokat, mint a ,,Csap utcán végig" és a ,,Zsindelyezik a kaszárnya tetejét". Jellemző, hogy a ,,Csap utcán"-t egy öregasszony és menyecske lánya együtt énekelték s az öreg hallgatónak akarta: „Csendesen kell dalolni, nem oj sebesen", mondta a lányának. Az meg erősítette, hogy „sebes nóta". Az ilyen sebes nóta, ha jól hangzik csárdásnak, kap más szöveget s már így is nagyrészt hasonult a népi stílushoz. Az ilyeneket már sajátjuknak érzik. Természetes, hogy a szöveg miatt érzik elsősorban annak, viszont az is érdekes, hogy hallgatókra sohasem húznak rá más szöveget, az „szent". Csak csárdást éreznek magukénak. Ez a legfőbb különbség a hallgatók és a népdal között: a tempó. Ha a giusto-rubato ellentét ilyen lényeges, akkor ez magyarázza a régi dallamok kiszorulását is az énekgyakorlatból. Egyetlen régi rubato-dallam van, amit a fiatalok tudnak, a „Nem messze van ide Kismargita". De ez is csak úgy él, mint a hallgatók: tudják sokan, de a közös éneklésben, fonóban nem veszik elő. Ami a régi dallamstílusból ma is él, az csak giusto-tempó j ú lehet: 7-es szótagszámú táncdallamok vagy olyanok, mint a „Kihajtottam a libámat sejhaj a pástra". Evvel magyrázható, hogy a régi daloknak inkább csak a szövege újul fel, a dallama nem. Néha előfordul ugyan, hogy fiatalok is tudnak egy-egy régi pásztornótát, megtanulnak ilyet is öreg emberektől, de ez a közös dalkincsbe nem kerül bele. Pedig már nyoma sincs annak a lenézésnek, amit a 30—40 év előtti időkből említenek: hogy a fiatalok gúnyolják az öregek régies dalolását. Ha gyűjtés közben előkerült valami régi stílusú dallam (2. példa) és éppen fiatal legény vagy lány is volt jelen, nemhogy gúnyolták volna, inkább azt hallhattam: „igazán ez szép". A szövegeket át is veszik, mint azt az előző fejezetben láttuk. Nincs tehát más oka annak, hogy ezeket a dalokat mégsem éneklik, minthogy a rubato előadásmód már idegen az ő kizárólag csárdáshoz szokott énekgyakorlatuknak. (Itt ismét felmerül az a kérdés, mi okozta ezt a törésszerű változást a néplélekben? Annyi bizonyos, hogy itt ismét valami sekélyesedést kell megállapítanunk. A régi rubato-éneklés akár közösen, akár magánosan, nagyobb koncentrációt, érzelmi elmélyülést kíván, mint a maguktól folyó giusto-dalok.) A giustosított dallamok aztán további átalakuláson is átmennek, míg végre egészen népdal-formát nyernek. A következő lépés: ötfokú fordulatok kerülnek bele. Ilyenkor már nem igen lehet elválasztani a dalt a hasonló népi dallamoktól. A következő 39. pl. a „Tisza partján faragnak az ácsok", népszínmű dal ötfokúsított formája.