Sziklay Ferenc: A világ ura

... Kint szörnyű vihar keletkezik. Süvitése túl harsogja a jazzt, el is hallgat a zene ijedten. — Itt az üstökös! — kiáltja harsány hangon Caduc úr a hirtelen csendben. — Föl az álarcokkal! Egy pár ember riadt sietséggel cseréli föl a markírozott álarcot a valódi, egyedül megbízható Goldhandfélével, a legtöbbje azonban gúnyos kacajjal fogadja a vezényszót. — Hó öreg, — rikoltja egy pityókos fiatalember. — Mióta divat, hogy fel az álarccal? Mért nem le? És még nincs is éjfél! — Éjfélkor te már hulla leszel! — dörmögi magában dühösen Caduc, Nem neked szóltam, — mondja hangosan, — tőlem elvihet az ördög! — Évának és Ádámnak szólt a figyelmeztetés, akit az emberzajlás egy kissé távolabb sodort tőle. — Most! — gondolja Éva. Még ami rajta van, azt is letépi s fölszalad egy dobogóra, mely valami magas demokrata potentátokat várt, mint régen az udvart. Az apja kétségbeesetten rohan hozzá, félre Iökködve, felborogatva mindenkit. — Mit csinálsz, te szerencsétlen! — Nem akarok élni! — kiáltja eszeveszetten Éva. — Inkább megyek anyám után, minthogy veletek maradjak! Gyilkosok! Ezt az utolsó szót már lefojtotta az álarc, mert Caduc lefogta a két kezét s Goldhand fejére húzta a gázálarcot. Hiába kapálózott kézzel, lábbal, nem birt a két erőszakos férfival. Az elhomályosult máriaüvegen át látta csak a következő jelenetet. A szélsirás krescsendója fortisszimóba csapott. Még a gumiszöveten át is fülsiketítő volt. A viharba beleremegett az egész ház s a tetején mintha infernális jégeső kopogna, dobolna, fortyogna szinte, mint egy pergőtűz. A villany elhalványodik, mert a felső, szellőztető ablakokon át mint reflektorokból ömlik be sugarakban az 98