Sziklay Ferenc: A világ ura

éles, kékes-zöld, kisérteti fény. Egy néma sóhaj az egész terem s a másik pillanatban, mint egy láthatatlan óriási kasza suhintására, kévékben omlik az ember a földre. Mindenki, — csak ők hárman maradnak állva a pódiumon, — egymásba kapaszkodva, reszketve a rettentő percek borzalmától. A lábuk alatt a halál kínjától vonaglanak a meztelen testek, mintha száz meg száz kígyó kászálódnék egybe. A süvítés dekrescsendóba fog s egy pár másodperc múlva már csak mint távoli vihar zúgása hallatszik. ... Borzalmas a látvány. A száz meg száz halott eltorzult arca, a hihetetlen helyzetek, ahogy a pillanatnyi halál megrögzítette őket... Az apja hangját hallja: — Vége! Elmúlt! — Sikerült! — Leveszi az álarcát. Éva nehezen lélekzik, ő is letépi a fojtogató fejtakarót és elhalóan rebegi: — Vége! Elkéstem. Nem sikerült. Halottsápadtan áll előtte a két férfi, reszketnek mind a hárman a kiállt ijedelemtől. És az öreg megszólal. Vészesen cseng a szava a kisérteti csöndben: — Nem hittétek? Kigúnyoltatok? Játéknak vettétek a halált? Itt van! Godefroi Caduc šarlatán? Száműzni való bolond? Visszaadtam! Titeket száműztelek a másvilágra! Hahaha! Ne busulj kis leányom! Most jön az élet! Az igaz élet! A tiszta, gyönyörű. Az egész föld a mi paradicsomunk. Örök tavaszban élhetünk, mert megszökhetünk a tél hidege elől Szicilia narancsligeteibe és a forró nyár elől a fjordok hüvösségébe! Ne félj lányom! Minden megmarad nekünk, ami az elpusztult régi világban érték volt. Az emberi élet örök szentháromsága: a szépség tebenned, Éva, az erő párodban, Ádámban és a tudás itt, énbennem. Bennem, aki a végtelenség titkait ismerem s aki előtt nincs titok az égben sem! Még tovább is szavalta volna az öreg az uj, most 99 T