Sziklay Ferenc: A világ ura

nem az, amiről Schubert dalol, amiről beszélnek a „Roman de la Rose"-től mind a költők máig, de a másik, amiről nem beszél senki. —• Kis lányom, azt én nem tudom megmondani magának. Nem lehet azt megmagyarázni. Nincs arra szó. Az csak van. Két ember közt föltámad, teljesedik és — boldoggá tesz. -— Vagy szerencsétlenné ... — De ez lehetetlen. Madamenak tudnia kell, mert boldog volt. Gyermeke van. Azt akarom tudni, hogy lesz a szerelemből a gyermek! Az asszony megijedt a kérdéstől, de hiába igyekezett kitérni, a gyermekleány makacsul kitartott szeszélyes akarata mellett. „Minden szeszélyét teljesiteni kell", — jutott eszébe az orvos határozott parancsa. Majd arra döbbent rá, hogy hisz ez az ártatlanság teljesen ki lehet szolgáltatva annak a pénzzel bélelt cinikus szatirnak. Szelíden megfogta a kezét. Ujja, mintha csak véletlenül tévedne oda, a lány ütőerére tapadt s figyelte annak heves ütemezését. —. Kis lányom, — kezdte szelíden, — jó, nem bánom. Gondolja, hogy az édesanyja vagyok és annak szabad, sőt kötelessége... — Igen, igen, mintha az anyám volna. Úgyis annak hiszem sokszor. Ö lehetett volna ilyen jó hozzám, ha megél. Én még nem találkoztam igaz nővel az életben ... És nekifogott a finom Ielkü asszony, figyelmesen, szeliden, mintha igazán a lányát készítené elő a nászéjszaka borzalmaira ... — Hát bizony, kis lányom, — fejezte be az anyai leckét az ápolónő, — ilyen az igazi szerelem. Nagyon sok szeretet kell hozzá, lélekközösség, hogy mégis szép legyen. És csodálatos, az ér nem dobogott hevesebben, az utolsó, halkuló szavakat talán már nem is hallotta a leány, elszenderedett... 95