Sziklay Ferenc: A világ ura

gált nevettében, — legalább volt mire ráfogni a könynyeit... Máskor meg — hogy a leány észre ne vegye a szinészkedést s még a részvét se zavarja a lelki nyugalmát — beszélt neki a kékegli Itáliáról, ahol a régi boldog időkben el-elkalandoztak az urával. Beszélt színházról, divatról, ruhákat tervezgettek divatlapokból és megbeszélték a mügyüjtemények remekeit. Beszéltek minden másról, csak emberről nem. Kivül estek a világon, mely odakint a végletekig felfokozott izgalom haláltáncában orgiázott. Sokszor észrevette az ápolónő, — már inkább testvér, barátnő volt, mint megfizetett gondozó, —• hogy Éva gondolatokba mélyedve, elszomorodott arccal néz a semmibe. Mindig akadt valami új, elszórakoztató témája, ha más nem, egy Schubert-dal, vagy egy érzelgős bécsi valcer, melyet lágyan dúdolgatott a fülébe, tárgytalan szerelemről, nefelejtsről és holdvilágról. Egyszer minden látható apropó nélkül avval a kérdéssel támadt meg Éva: — Ugy-e, madame, Ön asszony? — Igen. Hisz mondtam, hogy férjem a háborúban esett el, mint tartalékos tiszt. — És van gyermeke? — Van. A fiam most tesz érettségit, mérnök akar lenni, a lányom a zeneakadémiára jár. Azt mondják, hogy tehetséges mindakettő. És hosszasan elkezdett beszélni róluk. Apró örömöket, melyek megszépítik a gondjait. Dicsérte a jóságukat, hogy segítik az árva anyjukat munkával, gondoskodással. Kicsi leckeadással, kézimunkával szerzett pénzecskékkel, de észrevette csakhamar, hogy Éva lelke másfelé jár, nem tudja lekötni a figyelmét, hiába színezi a beszédet vonzóvá. — Madame, — ült föl hirtelen Éva az ágyban, — csak egyet kérek... — Nos mit, kicsi Evelinem? — Azt mondja meg nekem, mi az a szerelem. Nem, 94