Sziklay Ferenc: A világ ura

dött ki. A finomlelkii úrinő, aki a háború alatt hazafias lelkesedésből gyakorolta magát az ápolásban, nem ís sejtve, hogy a háború elviszi minden támaszát, vagyonát, férjét s a nemes passziója valamikor kenyérkeresetévé is lehet, el tudta terelni a leány gondolatát minden izgalomtól, Éva mindent megtudott róla. Hogy férje magyar ezrednél szolgált a háborúban, magyar tisztilegénye is volt, egyszerű parasztfiú, aki egy kutya hűségével ragaszkodott a gazdájához s mikor hazahozta a holmiját a harctérről, ugy megsiratta, mintha a tulajdon apját veszítette volna el. A nemes lelkű asszonynak ahhoz is volt ereje, hogy ezeket a neki szomorú emlékeket humoros részletekkel fűszerezze. Az egyszerű, de jólelkű parasztfiuról mondott el komikus eseteket. A neve is olyan furcsa volt. — A harctéri ember egyetlen bútora a széna-szalma volt, —• mesélte. —• Hónapokon át ez volt a fekvőhelyük, sátor alatt, rögtönzött fedezékben, vagy nagyritkán egy-egy félig összelőtt galíciai faházban is. Az ilyen ritka uraskodásnak kellemetlen oldala volt a parasztházak rengeteg élősdije, mely éhesen esett neki a vendégnek. Ha faluban kvártélyoztak, akkor is kidobáltak ágyat, ágyneműt, a zizegő szalma maradt a derekalj s lószagu pokróc a takaró. Egyszer, valahol Krakkó táján egy főherceg pompás kastélyában kötöttek ki az őszi sártengerből. A kulcsár szolgálatkészen nyitott vendégszobát a tiszteknek. El lehet képzelni a boldogságot, egy félév óta nem láttak ágyat, teritett asztalt. Fürdőszobát. Selyem ágy! Talán maga a menyország lehet ilyen komfortos. És vacsora után megjelenik a jó fiu egy zsup zizegő szalmával s a legtermészetesebb hangon kérdi: — Hadnagy ur, pitigehorzám, hová tegyük a szalmát?!... Éva jót kacagott a groteszk gondolaton. És tudott a „madame" sok ilyen nevettető esetet, könnyesre kacagtatta a beteget, ő maga is megsirdo93