Sziklay Ferenc: A világ ura

szívdobogását meghallja. Mellére szorította a kezét, mintha avval is tompítani akarná heves szívverésének hangját, melyet zakatolásnak képzelt. Most megfordult az öreg és elmegy. Nem a szomszéd hálószobába nyitott be, nem hallja az ajtón át a motozását, de máshová. Biztosan a dolgozó szobájába. Aztán mély csend borult a házra, csak a megeredt tavaszi eső kezdett lecsurogni a csatornákon. Három férfit ismert meg eddig közelebbről. Az apja volt előtte — eddig — a férfiasság ideálja. A tudás mártírjának hitte, meg nem értett zseninek s erre magyarázta kesernyésségét. Ez a kép teljesen bizonytalanná lett most. Mi az oka, hogy csalódottnak érezte magát az apjában? Az talán, hogy össze tudott állani evvel a világcsalóval? Vagy az, hogy ebben az egyszerű, de igaz érzésű emberben tökéletesebb férfit ismert meg? Szégyelte ezt az érzést, hálátlannak kínozta magát, de nem tudott szabadulni a fájdalmas gondolattól. Szerelem?! Regényből ismerte eddig ezt az érzést. Mi lehet az a „más", amire az öreg célzott? Ami hatalmas, rabszolgatartó erő, mégis bűn, piszok? Aminek szolgájává szegődik a fejedelem s amely által a szolga fia herceggé is lehet. Aztán Qoldhand tolakodott előtérbe, ö tudja, hogy mit akar, miért akarja mindenáron magáévá tenni, ha az emberiség teljes kipusztítása árán is! És ha mégis sikerül? Ha nem igaz a néma hite s nincs fölöttünk gondviselés, mely nem akarhatja elpusztitani azt, amit maga szépnek teremtett? Istenem, mi lesz, ha egyedül marad vele széles e földön. Mit kezdenek? Hogy élnek meg? Ha mégsem igaz a végveszedelem, az apja vagy csaló, vagy ostoba. Nem, nem, egyik sem! —• De hátha. Nem tudott sehogy egy nyugvóponthoz érni a rászabadult izgató kérdések, titkok közt. Sirás fogta el, kínzó, görcsös zokogás, nem enyhítő, könnyes. —. Anyám, jó anyám, mért hagytál el engem? — 90