Sziklay Ferenc: A világ ura
a földet... hátha nem véd meg ez a semmiség? Külön haljunk meg? Én Bécsben, a gyűlölt ellenség városában, amely előbb vérbe akart fojtani, azután koldussá akart tenni minket és te itt, egyedül, az őrülettel határos bizonytalanságban. Nem, kislányom, nem megyek, inkább sohse lássam azt a csillagot, csak te ne hagyj el! Óh szégyen, szégyen, hogy mégis az ellenségre vagyunk utalva, ha valami nagyszerűről van szó! Szégyen ez a mi könnyelműségünk, igazán megérdemelné a francia nép, ez a rohadt, hogy az üstökös egy szálig kipusztítsa! Velem együtt! — Akkor inkább legyek én az áldozat! — Neked az életed és a tudományod egy, én nálam ez csak szeszély. Antipatia egy emberrel szemben, akit jóformán nem is ismerek. Veled megyek! Caduc úr síró örömmel csókolta össze a lányát s maga sietett a táviróhivatalba, hogy a „boldogító igent" megsürgönyözze Goldhandnak. Másnap estére ott volt a hatalmas, száz lóerős, fűthető Hispano-kocsi, a süketnéma mutata az utat az öles néger soffőrnek. Mint két szobor, olyan komoly, szótlan volt a két ember s oly szolgálatkész, mint egy-egy jól idomított kutya. Caduc és Éva másnap reggel akartak elindulni, de a néger ropogós franciasággal kijelentette: — Non messieurs, tout de suite. Harry nem fáradt, Harry akár egy hétig nem alszik, neki az semmi. — De hisz útlevelünk sincs. — Nem kell. A Goldhand-autóknak passe par toutjuk van Európa összes államára, akárkit és akármit szállítanak. — De nem fél éjjel? — kérdezte Éva. —Nálam mindég éjjel van, — szellemeskedett a néger feketeségére célozva s megragyogtatta vakitó fehér fogsorát. A súlyos férfiasság valami csodás megnyugvást hangolt a félénk leány lelkébe, minden különösebb elfogódás nélkül szállt a kocsiba s ahogy nesztelenül meg75