Sziklay Ferenc: A világ ura

—. Érzem. Nem bizom benne, rossz ember! — Rossz emberismerő vagy te, kis lányom. Elfogult vagy vele szemben, ennyi az egész. Honnan is lehetne annyi élettapasztalatod, hogy megítéld az embereket? Gyermek vagy! —. Jó apám, bízd az emberismeretet a gyermekre. Ahhoz nem tudomány kell, nem tapasztalat, de ösztön. És ez csak abban marad meg tisztán, akinek a lelkét még meg nem rontotta a tudás. A kislány ellenkezése nagy probléma elé állította az öreg urat. Vágyó szemmel nézegette az égboltozatot az ablakon keresztül, a délutáni félhomályban már ott kisértett halványan az üstökös ködfoltja. És ő nem mehet többé a toronyba. Nem ülhet az okulár elé, nem nézheti könnyesre a szemét az égi csoda vizsgálásában! Lepecsételve az ajtó. Ugy érezte, hogy az egész életét zárták le avval a pecséttel, a lelkén sajgott az égési seb. — De hát hová menjünk innen, ha oda nem akarsz eljönni? —• Te menj, papa. tudom, hogy nem tudsz ellenni a távcsöved nélkül, de ne kivánd, hogy én belépjek a tigris ketrecébe. —- El akarsz hagyni? És hová mennél te? Hisz senkink a földön! Most látom, milyen önző voltam, hogy igy magamhoz láncoltalak, de ne haragudj, kis lányom, ugy szeretlek, talán igen... jobban, mint az üstökösömet. — Óh! — hatódott meg Éva a nagy kijelentésen. — Nem papa, ezt nem szabad mondanod. Jól esik, de nem akarom. Neked muszáj végigharcolnod az igazságod útját, neked muszáj győznöd. — Nélküled nem tudok! —• De hisz mindössze négy hét az egész. Én elmegyek egy penzióba, Párisba, vagy a régi kedves intézetembe s majd visszajösz értem. — Nem, nem! Azokban a nehéz percekben nem hagylak egyedül. Ki tudja, milyen lesz az az óra? Hátha a végitélet lesz maga. Tüzes meteorzápor áraszthatja el 74