Sziklay Ferenc: A világ ura

szellem, maga a megtestesült szépség, aki zsarnok, csak tudományának élő apja mellett mártiréletet él, de ezt is könnyen viseli, mert jó kedélye megmenti a kétségbeeséstől." — Hogy igy egymásra találtunk az emberiség megmentésében, — folytatta a tőzsér — még csak egy a kérésem, engedné meg, hogy a világválság perceiben magam is ugyanilyen álarcot használjak, amilyen a több százmillióra rugó számban csak ez a három lesz. — Ádám és Éva... — gondolkodott hangosan a meghatott öregúr s a hála, meglepődés valahogy egymás mellé állította a „fiatalokat". Megijedt a gondolattól s ahogy fürkészve nézte látogatója arcát, igyekezett valami szimpatikusát találni benne, valami megnyugtatót, de csak egy vércse gonosz indulatát olvasta le a ravaszul pislogó szeméből, mély ránccal lefelé rántott szája hajlásából. Mégis legyőzte az önkéntelen ellenszenvét s kikiáltott az ajtón: — Évikém, gyere csak be! A leány belibbent az ajtón, mint egy tavaszi napsugár. Goldhandnak valami egészen szokatlan volt a jelenség. Még soha az életben nem találkozott a nőben megtestesült tisztasággal. Olcsón, vagy drágán, de megvett szerelemmel volt csak dolga eddig, szinte megijedt a gondolattól, hogy beszélnie is kell majd evvel a leánynyal. Hogy találja meg a kellő szavakat? Megérezte ösztönösen azt a nagy távolságot, mely közte s a lány között van, megérezte a lányka idegenkedését, amely abban nyilvánult, hogy a könnyed fesztelenség megmerevedett Éván s szertartásos méltósággal, néma fejbiccentéssel viszonozta Goldhand bemutatkozó üdvözlését. Caduc ur vette át a szót: — Évikém! íme, a messiás, akit vártunk, akit pár perce emlegettünk. Goldhand ur eltalálta a gondolatunkat, idefáradt, hogy bemutassa nekünk a világpusztulás mentőeszközét. Nézd, neked is hozott álarcot... —• Honnan tudta, hogy vagyok? — kérdezte a leány s hangjában gyanú és bizalmatlanság villant meg. 50