Sziklay Ferenc: A világ ura

Ha én minisztérium vagyok, egyáltalán szóba sem állok veled. — Hja, én Kalocsán jártam gimnáziumba s ott megtanultam, hogy a cél szentesiti az eszközöket. — Ezt ugyan nem tanultad ott, de ez mindegy. Eszköz! Te is, te aszalt Reinhardt! Igyunk a szerszámok egészségére! Igyatok, az istenfáját, amig lehet! Mert a szerszámok sorsa az, ha elkopnak, a szemétre dobják őket! A mulatság kezdett veszedelmes fordulatot venni, a disztingvált főúr odaállt az asztal elé, balkezében az obligát kövér bőrtárca, rajta kikészítve a számoló cédula, jobbjával a ceruzát tartotta a szája előtt, amit arra is lehetett magyarázni, hogy „csendet kérek", arra is, hogy tessék már fizetni. —• Fiuk, ez az ember kinéz minket innen, — vette észre Telkes. —. Gott behiiť!... Avvilágért sem, nagyságos színigazgató ur, de föl kell rámolni vacsorához. —. Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál! De én innen el nem megyek, ha az üstökös itt táncol blackbottom-t az asztalon, még akkor sem. Érted? Hozz egy spanyolfalat s aztán rámoljatok bis gromoboj. —• őrült spanyol, —• szólt bele Gáthy a vitába s fölkelt az asztaltól. Telkes nyakon ragadta a. pezsgősüveget: — Aki elmegy, azt fejbevágom. Még számolnunk kell az előbbi sértésért! Nikkel mentette meg a helyzetet: — Na hiszen szép férj vagy te direktorkám! Szegény Lüszi nagyságos asszony sirva stoppolja a harisnyát odahaza s reszket az izgalomtól, hogy széna-e vagy szalma. — Hát nem mondtad meg neki? — Hogy gondolod! — adta a bankot Nikkel. Pedig ha a füst és szesz el nem veszi Telkes szaglását, megérezhette volna rajta a felesége parfümjét. — Ide siettem hozzád, édes fiam, vagy van barátság, vagy nincs. 27