Sziklay Ferenc: A világ ura
tőt, azt meg nem tanultam meg — felelte nemes gőggel Qáthy. —- Ugyan-ugyan! Pénzért mindent meg lehet venni. Nem tudom, mi lehet egy idealista bűne, de fogadni mernék, hogy százával szaladgálnak önöknél szabadon olyanok, akik sokkal súlyosabban kompromittálták magukat, mint ön, csakhogy akinek pénze van, becsülete is van. Elhiheti. Nekem különösen, mert én voltam szegény is! Tudom. Nnal... Szóval, ha szükségem lesz Önre, irok. Az útlevele mindenesetre legyen készenlétben. De — megnézte az óráját —- nekem mennem kell. Az autóm is itt tutul már. A csekket eltette, direktor ur? Az üzlet fix. Csak nem spórolni! Szédíteni kell a világot, hogy a befektetés kamatozzon. Kifizette az ebédet s elment. A másik kettő kikísérte az ajtóig. Goldhand maga ült a volánhoz, a pompás luxuskocsi prüsszentett egyet-kettőt, aztán merész lendülettel, nesztelenül suhant bele az őszi ködbe. Az asztalhoz visszatért két ember szótlanul ült egyideig egymással szemben. Két partra jutott hajótörött. Telkes, akit a magyar Rsinhardtnak ígértek és Gáthy, a magyar Edison-jelölt. Defektet kapott két ember, akik az idegen parton csak az élet melegét érzik dobogni egyelőre a szivükben, de örülni sem tudnak neki. Megfáradt, szomorú emberek. Szótlanul töltögették poharaikba a pezsgőt s koccintás nélkül ittak, kiki magának. Az ital kezdte ellágyitani Telkest: — Pfuj! Mit tettem! — Ugyan mit? Fuldokoltál, jött egy deszkaszál, rákapaszkodtál. Egyelőre „kint vagy a vizből", örülj neki, hogy nem kell szégyenkezned Gusztáv előtt a pinkaadósságért és a kapuciner-váltókért! — Inkább az! Egy bohémre ez nem megszégyenítő. —- Nem-e? Én azt hiszem, a hitelben nem az a dehonesztáló, hogy ki veszi igénybe, de hogy kitől. — Ez olyan „privát" mentalitás. De ember! Még ennél is gyalázatosabbat követtem el. Eladtam a felesége23