Sziklay Ferenc: A világ ura

értette a keze .lendületét, odasietett hozzá s szolgálatkészen megkérdezte, hogy mit parancsol. — Ki az az ember? — kérdezték izgatottan Éva ujjai. — A mérnök úr, akiről a Petit Trianonban beszéltem. Párisba utazik. A leány ujjai idegesen játszottak az izgalomtól, a néma hiába figyelte mozgásukat, nem tudott értelmet kiolvasni belőlük. — Érdekes ember, — magyarázta tovább a néma, — azóta megjárta Amerikát is és talán neki is van egy kis része Goldhand bukásában. — öregem, — játszott a finom fehér kéz bizonytalan mozdulatokkal... én unatkozom... hosszú az ut ... intézze ugy, hogy feltűnés nélkül megismerkedjünk. — Mi sem könnyebb, — mosolygott ravaszkásan a néma. Ha elindul a vonat, menjen át az étkezőbe, itt van az én helyjegyem, amit megváltottunk ketten egy kis asztalhoz. — És maga? —• Nem halok éhen a második szériáig... — Köszönöm! Lássa, —. szólt pirulva Éiva, — nálam is csak folytatnia kell a régi hivatását. Haragszik? — Dehogy! Boldog vagyok... — Miért? — kérdezte a leány csodálkozva, de fütyölt a „Schaffner", nem maradt idő a válaszadásra, talán nem is tudta volna hirtelen megmondani a néma, hogy miért. Caduc ur még az igazak álmát aludta a felső ágyban, Éva kiosont a fülkéből. Szivdobogva ment az étkezőkocsiba. A férfi már ott ült az asztalnál. Már tudja, hogy hol látta az arcot, hiszen az öreg lakáj mutatta meg neki egyszer a fényképét. Hát Mag-Matyó Istvánt is innen mintázta az álom tündére? Szeretne elfutni. Szégyenli magát. Ö menjen hozzá? Ám a pincér szolgálatkészen elkéri a jegyét s oda mutat az üres székre, nincs a dologban semmi feltűnő. 155