Sziklay Ferenc: A világ ura

A mérnök udvariasan feláll s megkérdezi, nem kellemetlen-e neki háttal ülni a menetiránynak. Van valami érdesség a francia kiejtésében, de oly jól esik a hang, most hallja először, — hiszen az álmok hangtalan beszélnek. — Nem, köszönöm, mindegy! — felel pirulva a lány. Szótlanul ülnek, Qáthy nem akar tolakodni. Ez fáj a leánynak, de jól is esik. — Büszke, mint a másik volt, — gondolja magában. A mérnök kinéz az ablakon. Azalatt a lány nézi. Ha viszszafordul, Éva forditja el a fejét s Qáthy nézi. De egyegy pillanatra mindig egybelobban a szemük. Kínos a helyzet. Éva szeretne már futni innen: — Fizetni. A pincér udvariasan megkérdezi, rezerválja-e ezt a kis asztalt számukra az ebédhez. A lány pirulva süti le a szemét, hogy egymáshoz tartozónak nézi őket ez az ember. — Ha a kisasszonynak nem kellemetlen a társa*ságom, —

i feleli Qáthy. — Nem, a világért sem, — felel zavartan Éva. — Csak három helyre lesz szükségünk, mert papa is itt van. — Milyen névre kérem? -— kérdezi a pincér. —• Godefroi Caduc és leánya. — Ah! — hangzik a meglepetés Qáthy ajkán. — Milyen diszkrét ember az én öregem! — gondolja hálásan Éva. — Bocsánat, kisasszony, ha már a véletlen igy öszszehozott, megengedné, hogy bemutatkozzam — a papának persze... Sok beszélni valónk lenne. —• Kérem, szivesen, — és fesztelenül nyújt kezet. — Qáthy Jenő... — Hát nem István? ... — Miért? — csodálkozik Qáthy. — Csak... majd egyszer... talán... megtudja... Valakire nagyon emlékeztet... Hova utazik? — Egyelőre Párisba. Valami alkalmazást megyek keresni. 156