Sziklay Ferenc: A világ ura

hez. A kisasszony oly jó volt hozzám, nagyon, de nagyon hiányoznék az életemből, hiszen ön adta vissza a hitemet, hogy ember is vagyok! Ezt akarom meghálálni, amig birom! Engedje meg, hogy szolgáljam, óvjam, vigyázzak rá, — hozzám már nem férhet a gyanú árnyéka sem, — amig nem jön valaki, aki megérdemli azt a nagy kegyet a gondviseléstől, hogy betöltse az életét. Talán nincs is messze ... —• Jöjjön, jöjjön, öreg barátom, léleklátó igaz ember! Nekem nem lesz titkom az életben, az biztos, de éppen azért kell valaki, aki meg is értse a vágyaimat s vigyázzon rájuk. Majd együtt megírjuk az élet könyvét, maga azt, hogy milyen az élet a valóságban, én azt, hogy milyennek álmodtam az igaz élet utópiáját. — Az igaz élet nem utópia, kisasszony, azt nem megálmodni kell, de megélni. Nem is nagyon nehéz ez, csak két ember kell hozzá, akik testestül-lelkestül az egymáséi. Másnap este vitte őket a gyorsvonat Páris felé, haza felé. A hálókocsi lágyan álomba ringatta Évát. Ugy imádkozott este, hogy álmodja a medveshidegkuti szép napok folytatását, ám az álmokat nem lehet megrendelni. Az álom tündére a legmegbizhatatlanabb üzletember, sohasem szállít pontosan. Amint reggel kitekint az ablakon, — hosszabb ideig állt a vonat Innsbruckban, — megáll a szívverése. Ott sétál a perrónon a néma — Mag-Matyó Istvánnal, ö az, kétségtelen. Ugyanaz a kissé szögletes arc, az a biztos fellépés, az az eíeven fekete szem. Mégsem!... Lehetetlen, hiszen csak álom volt! — Belecsíp a karjába, ébren van-e, vagy álmodik? Nem. Ébren van. Mi az akkor? Mi játszik itt vele? Hallucináció lenne? Lázálom megint? De hiszen semmi baja sincs! A homlokát simítja végig, mint aki figyeli magát. A néma észrevette a lányt az ablakban, talán félre154