Sziklay Ferenc: A világ ura

A néma fájdalmasan nézett a szemébe, majd mintha szégyelné a könnyeit, lehajtotta a fejét. — öreg barátom, —• ne sirjon. Higyje el, nem fogok tudni haraggal visszagondolni erre a házra, mert a maga jósága megszépítette ezt a börtönt. — Köszönöm! —. kapta el az öreg a lány kezét s forrón megcsókolta. Nem engedte el, látszott rajta, hogy szeretne még valamit mondani, csak nem tudja, mer- jen-e szólni. — Mit óhajt még mondani? — kérdezte részvéttel Éva. — Vigyen el magával, kisasszony! — könyörgött a néma jobb keze, — reszketőn, bizonytalanul, a ballal csak tovább fogta a lány kezét. — Eljönne? — kérdezte Éva hangtalanul mozgatva a száját, mert mind a két keze avval volt elfoglalva, hogy megfogta a ráncos

; de finom fehér kezet. Az öreg némán, bodogan integetett igent. Majd kiszabadította a kezét és gyorsan vetették az ujjai a betűket, szinte ropogtak belé: — Nincs mit keresnem itt többé! Már régen független ember vagyok, csak megszokásból szolgáltam tovább, ha undorral is, mert nem tudtam, mit kezdjek a szabad időmmel. Vagy talán azért, hogy végigfigyelhessem ennek az ember-üstökösnek a pályáját a zenittől a bukásig? Hogy teljes legyen az adatgyűjtésem az „Egy lakáj emlékirataidhoz? Nem tudom. Nem bánom, mondják a hátam mögé a kollegák, hogy patkány vagyok s szököm a sülyedő hajóról. Ugy is végük az aranjouez-i szépnapoknak itt a Petit Trianonban. Dobra kerül a palota ismét s ki tudja, kell-e majd az uj gazdának egy ilyen semmi munkára nem alkalmas szerencsétlen gépember, egy ilyen titokkoporsó. Nem hiszem ugyan, ha el is mult a veszedelem, hogy a mostani hisztéria is alább hagyjon. Nem hiszem, hogy valami nagy hossz lesz az erkölcsösségben, mert az emberek nem értik meg az intő jeleket, de nincs kedvem többé az ilj^esmi153