Sziklay Ferenc: A világ ura

— Igen papa! Majd elmondom egyszer, hogy hogy gyűlöltelek meg azért, mert a tudományod igazsága miatt, —• nem, ne haragudj, ha őszinte leszek —, hiúságból képes lettél volna feláldozni az egész emberiséget. Még engem is. Ostobán még hozzá, mert ha csak mi hárman éltünk volna meg, nem a három világot fenntartó erő: a tudás, erő és szépség maradt volna meg bennünk, csak az üres, talajtalan elmélet, a mindenre elszánt önző gonoszság és az érzéki vágy! Ez sem bennem, csak irántam. A civilizált ember nem kezdhet uj életet, mert a civilizáció elszakitotta a természettől s ez az elszakadás az oka annak, hogy igaz isteneknek hiszünk hamis bálványokat. —• Honnan tudod te ezt? — Megtanultam, mert én végig éltem álmomban a világkatasztrófát, de oly élesen, oly igazán, mintha minden megtörtént volna velünk! Ha bekövetkezett volna a végitélet, sem történhetett volna máskép. — Igazán kíváncsi vagyok, hogy álmodtad végig! — Majd egyszer elmondom. Otthon. Most menj, siess, én felöltözöm és azonnal elköltözünk innen egy szállodába, ott várjuk meg a döntést. Csak kérd a követséget, hogy táviratilag intézkedjék. Az ápolónő s a néma csodálkozva látták, hogy Caduc ur sebbel-lobbal, de egészen normálisan jön ki a szobából, veszi a kabátját, felöltőjét és elmegy. Éiva vidáman ugrik ki az ágyból és amig öltözködik, dalolgat csendesen, ábrándozva: „Csak egy kis lány van a világon"... A rigót is hiába zavarta el a néma, csak addig bujkált ijedten a bokrok között, amig a kertben látta az üldözőjét, de hogy az elment, felcsőrölt egy bogarat reggelire a gyepen, megint csak felszökkent a fa sudarára és visszafeleselt a szobából kihangzott dalra. — Ha van lélekvándorlás, — gondolkodott el mosolyogva Éva —- biztosan a Mag-Matyó István lelke költözött belé... 147 IC