Sziklay Ferenc: A világ ura

hogy az a rigófütty a régi világot támogatja föl. Visszamegyünk az emberek közé, vagy az emberek jönnek el ide. Megint kimérik a földet, megint csinálnak országokat. És megint különbség lesz ember és ember között. Megint lesznek urak és parasztok. Nekem megint kommunistává kell lennem, pedig de rossz az! Minden közénk áll. A kisasszony francia, én árva, szegény magyar. A kisasszony finom uri dáma, én robotos paraszt. Inasnak leszek csak jó. Mag-Matyó István a szolgálatára, nem férjnek. Férjnek? Még ha ugy is, vagyok-e az? Hiszen nem adott össze pap, nem vagyunk matrikulázva! Gyalázatba kerül a kisasszony, mert —• nem tegnap fütyölt a rigó!... Még most sem érti? Óh, mert amig egyedül van két szerelmes ember, azt hiszi szépet tett, jót tett s mire az emberek közé kerül, látja, hogy csúfságot követett el, rosszat tett. Mért van ez igy? —. Nincs igazad István, Mag-Matyó István, igazember István! Tőlem jöhet ide a sok ember, büszke leszek reád. Te mentetted meg az életemet, neked tartozom vele a sirig! El nem választ tőled soha senki és semmi, mert jó szived van. Ha ostoba emberek kinevetnek, visszakacagom, ha csúfolnak, vállalom, ha megszégyenitenek, nem törődöm vele. Volt már rajtam a másik ruha, fölveszem újra, hogy egyformák lehessünk. Ha robotos munkára szorítanak, leszek a társad, szenvedek veled, éhezem veled, de el nem hagylak soha. Mindent kárpótol és mindenért vigasztal a szerelem. Mitőlünk soha senki el nem veheti azt a paradicsomot, amit egymásban találtunk föl. Mag-Matyó István nyakába fonódott a karja, aikára tapadt az ajka s az ablak előtt talán a századik nótáját trillázta a rigó .., —• Eresszenek be! Beszélnem kell vele! — hangzott kívülről Caduc ur hangja kétségbeesetten. — De mit akar neki mondani? Nem szabad fölizgatni! 144