Sziklay Ferenc: A világ ura

— Nem izgatom föl! Amit mondani akarok, az megfogja nyugtatni. A rigó csattogott a parkban. Éva fölébredt. Egyedül. Két karjával szorosan ölelte a párnát, nem tudta hirtelenében, hol van. Csak mikor lábujjhegyen bejött az ápolónő, jutott tudatára, hogy lázálom volt az egész, minden borzalom, minden édesség, örült, hogy álom volt, de valahogy fájt is, hogy nem igaz. — Mit akar a papa? — kérdezte halkan. — Nem tudom. Már tegnap este is be akart jönni, mikor lejött a csillagvizsgálóból. Féltem az öreg urat, túlságosan megviselhették az idegeit az izgalmak. Az a rögeszméje, hogy valamit el kell mondania, de csak önnek. — Eressze be kérem. —- De nem fog nagyon felizgulni? — Nem, hiszen nincsen már semmi bajom. Meggyógyított egy kínos, édes álom! — Gondoltam, hogy valamit álmodik. Hajnalig nyugodtan aludt, ne mikor vihar keletkezett, nyugtalan lett. Sirt is, kacagott is. Csak futó zápor volt, hamar kiderült s akkor meg megszólalt az az átkozott rigó valahol a kertben. Nem akart sehogysem elhallgatni. Ugy féltem, hogy fölébreszti. Most küldtem el a némát, hogy zavarja el. — Meddig tartott ez? — Vagy tiz percig, nem tovább. —• És tiz perc elég ahhoz, hogy egy egész uj világot álmodjon végig az ember? Tragédiát és boldogságot? Szegény madár! Minek bántják, hiszen olyan jót tett velem! — Beereszthetem a papát? — Be, be! Caduc ur sápadtan, gyűrötten állt meg az ágy előtt, éppen olyan kétségbeesetten, mint azon a reggelen. — Papa, hát mégis... tévedtél a számításaidban? — kérdezte Éva önkéntelenül. — Honnan tudod? — döbbent meg Caduc ur. 145 10