Sziklay Ferenc: A világ ura

gatják az uraságok a kést-villát, hogy valami illetlenséget ne kövessen el. Zavartan feszengett a széken. Kinos hangulatban ették végig a vacsorát, a végin Caduc ur felállt s magukra hagyta a fiatalokat. Éva bort töltött mindkettőjük poharába s oda koccintotta a magáét az Istvánéhoz. — Igyunk Pista, miénk a világ! Mag-Matyó István elfogadta a koccintást, meg is itta a bort egy hajtásra, kétfele törülte a bajszát a mutató és középujja közt s ugy válaszolt: —, Reggel volt kisasszony miénk a világ, az Ur szine előtt. Mert csak az Isten előtt egyenlők az emberek, egymás között nem. — Hát mi különbség van köztünk? — Nem is tudom. Talán a ruha, talán a szagunk. Paraszt ember izzad, fárad, istállóba jár, ha kimosakszik is vasárnapra, csak megmarad parasztnak. Az ur csak játssza a parasztot, ha fel is öltözik a gúnyájába. —• De én nem akarom, hogy különbség legyen köztünk! Lehet, hogy ugy volt, ahogy mondja, amikor sokan voltak a földön, de most mindegyikünknek egyforma a munkája, hát egyforma az ember is. Nincs gazdag és szegény ember, csak dolgos ember lehet a földön. Igaz-e? —. Hisz igaz. — No lássa! Most csak az a kérdés, mit akar inkább, ha ruha teszi az embert. Maga öltözik-e fel úrnak, vagy én öltözzem föl megint paraszt-lánynak, hogy sohase vessem le a ruhámat többé? — Mért kérdi ezt a kisasszony? — kérdezte vissza a legény reménykedve, de ijedten is. — Mert azt akarom, hogy velem is egyformának érezze magát. — Az sohasem lehet. — Mért? Hát nem szeret? — Már hogy én? Ugy szeretem a kisasszonyt, mint azt a menybéli Szűz Mái iát. Ugy szeretem, mint a liliomot egy uraság kertjében, aki szemnek való jószág, 135