Sziklay Ferenc: A világ ura

illatos, fehér, de csak áldozáshoz törheti le egy tiszta lélek. Ugy szeretem ... — De én mást akarok. Az asszonya akarok lenni. A felesége! — Jaj, én uram, Jézusom! Mért játszik a kisasszony a szivemmel? — Én nem játszom, István, komolyan beszélek. Az édes apám azt mondja, hogy választanom kell kettőjük közül, mert az élet ugy kivánja, hogy utánunk is folytatódjék. Vagy maga, vagy a másik. Mit szólna hozzá, ha azért, mert egyforma a ruhánk, hozzá adnám magam? —• Elmennék világgá, mert nem birná el a szivem a fájdalmat. — No lássa! Mégsem ugy szeret maga, mint a mennybéli Szűz Máriát, mert az nem fáj, hogy más is csókolja a képit. Nem ugy szeret, mint a liliomot, mert az se fáj, ha más töri le. Mondja, de igazán, sohasem jött kedve arra, hogy megöleljen? —• Mit tagadjam?... De ha eszembe merészkedett a gondolat, elhessegettem. Ha megfeszült a karom, nagyobbat vágtam vele fejszével, kapával, hogy álljon ki belőle az Ölelhetnék! —• Hát ne vágjon nagyobbat a szegény fatuskóra, csak amennyi kell s ha megfeszül az izma, csak fogja meg a derekam, arra való! —• Olyan ez, kisasszony, mintha álmot látnék! Nem is merek hinni az igazában s félek, hogy felébredek. —• Nem, Pista fiam, nem álom az, — tette rá Éva a fiu kezére az övét. — Szeretlek, mert jó vagy, szeretlek, mert megmentetted az életemet. — De mit szól ehhez az a másik? — Hogy jutott eszedbe most? Talán félsz tőle? — Nem én, kisasszony, hiszen látta, hogy nem száll az inamba a bátorság, még ha másodmagával van is. — Mért nem tegezel vissza, Pista, mért nem nevezel Évicának, mint reggel? — Nem, kisasszony. Ma még nem. Az ilyen magamfajta inasembert ebben a hajdukészségben letegezhet a 136