Sziklay Ferenc: A világ ura

És amit eddig összeirtak, van annak mindnek valami értelme? Tud nekünk valamit is nyújtani az az iró, aki a régi világban élt, azt irta le, ami akkor kellett a „sokembernek"? Ami milliókban rezonált? Hiszen számunkra lezáródott minden, nekünk új életet kell kezdenünk, a természet emlőjén kell új gyermekséget magunkba szivnunk. Igen, műveletlenekké kell lennünk, naivakká, hogy közelebb jussunk a természethez. És ebben a tudás csak akadályozhat. Állattá kell lennünk, aki az ösztönére hallgat s ha van esze, eltemeti! Ehhez jóság kell apám, alázat, önfeláldozás, nem rosszakarat, gőg és önzés. — És abban a vademberben ezt megtaláltad? — Mért kérded ezt? —• Mert előbb-utóbb valamelyiket párul kell választanod. — Miért? — Nem hallottad? Mert „nagy dolog a szerelem". — Ha igen, akkor igenis, megtaláltam. Nézd. Annak az egyszerű embernek megesett a szive két vak lovon, két párián. Semmi haszna belőle és mégsem hagyta elpusztulni őket nyomorultul. Az állat élete is érték neki, képes volt a maga életét is kockára tenni érte s ahelyett, hogy eldicsekedett volna vele, röstelte ezt a jóságát! —• Igen, készakarva vettem föl ma reggel azt a ruhát. Hozzá akartam leszállni, hogy ne érezzen magasabb lénynek. Igen, őt akarom férjnek, mert csak ő méltó arra, hogy egy uj generáció ősapja legyen. István bejött a szobába, behozta a vacsorát. Letette az asztalra s szokása szerint a tálaló mellé állt. — Nem ugy, István, nézze, üres egy hely, üljön le hozzánk, —. invitálta mosolyogva Éva. — Hogy tehessem azt kisasszony? Nem vagyok én arra méltó! — Már pedig ezeniul igy lesz. Én akarom! Mag-Matyó István leült vonakodva, bizalmatlanul a szék szélire, jó messze az asztaltól, hogy csak kinyújtott karral érte el a tányért s ugy leste, hogy for134