Sziklay Ferenc: A világ ura

rá. Biztosan van rá oka, ha elmegy. Szabad ura magának, azt teszi, ami jól esik. — Nem egészen ugy van. Mégis csak kell lenni valami kiilömbségnek ember és ember között. Neki az a hivatása ebben a kis társaságban, hogy szolgáljon ki minket. — Mért? Mi külömbség lehet ma ember és ember között? — A műveltség, az intelligencia csak megkülönböztet minket? — Ugyan, mi haszna van abból az intelligenciából? Megélt volna belőle, ha az egyszerű paraszt meg nem fogja a dolog végét? — Evelin, én kezdek féltékeny lenni arra a parasztra! — Hahaha! — kacagott kacéran a leány, — maga és féltékenj''? — Igen. Féltékeny vagyok, Evelin! Emlékszik az első találkozásunkra? — Emlékszem— Emlékszik arra, hogy mit mondtam? —• Emlékszem — Arra is, amit maga mondott? — Arra nem emlékszem. Nem akarok emlékezni! Azt hiszem semmi olyat nem mondtam, amiért oka és különösen joga volna féltékenynek lenni. — Éppen azért van jogom, amit mondott. Azt mondta, hogy ha egyedül maradunk a földön, akkor... talán... — Hja? És maga ezt komolyan vette? — Halálos komolyan. Olyan komolyan, hogy én, a világ ura, az akarata szerint tettem. Az én müvem, hogy kipusztult minden ember a földön. — Tudom. És maga evvel dicsekedni mer? — Igen. Merek. Evvel a borzalmas nagy tettel is be akartam bizonyitani, hogy magáért mindenre képes vagyok. Kell maga nekem, akarom! Érti, akarom! És amit Goldhand akar, az meglesz! 125