Sziklay Ferenc: A világ ura
— Hol lehetne lefeküdni? — kérdezte nagyot ásitva Caduc úr. — Azt is elrendezzük, — felelte a legény. Jöjjön a kisasszony, elosztjuk a háznépet az uj hotelben. Maguk addig szivarozzanak. Amig kettesben terepszemlét tartottak, István elm.e.sélte, hogy találta meg az urat. — Odamegyek, fekszik a földön, mint egy grulyás zsák. Csak abban különbözött, hogy ugyancsak húzta a lóbőrt a palláson. Szólok neki: hé! Oda se bagódzik. Oldalba billentem, mondok: Hej, soffér úr, az uraságok már bekvártélyozódtak, gyüjjék kee is, mer elhűl a teja. Nem tutta megérteni, kukára tette magát. Vagy nem tutta hun van. Hát nem sokat teketóriáztam, meifogtam a karját s elhoztam. A leány jókedvűen fölkacagott az ízes előadásra. Nevetve mondta: — Nem soffőr az, de a világ leggazdagabb embere. — Igen? — illetődött meg a fiu egy pillanatra, de kis gondolkodás után felkacagott: — De hiszen sutra teheti a sok pénzit, mi haszna belőle, ha nincs kitől vásárolnia rajta. Kis idő múlva megint megszólalt: — Oszt kije ez az ember a naccságának? — kérdezte s mintha valami féltékenység csendült volna meg a hangjában. — Nekem? Senkim. — Csak nem az ura? —• Isten ments. — Talán a bátyja? — Dehogy. — Hát hogy kerültek akkor együvé ezen a széles nagyvilágon mégis. — Hosszú lenne elmondani, majd ha időnk lesz rá. — Mert jó lenne tisztában lenni vele, hogy hov á t egyem. Azt tessen megmondani neki, hogy velem ne kukoricázzon, ne is csináljon kontrabontont köztünk, mert ha én meffogom a piszkáját, arrul kódul! 111
