Sziklay Ferenc: A világ ura

— Goldhandot is ide kellene hozni, — jegyezte meg félénken Caduc űr, mikor első éhséget élvezte. — Mi szükség itt rá? — kérdezte gyűlölettel Éva. — Csak nem hagyhatjuk elpusztulni, mégis csak ember! — Ki az a Goldhand? — kérdezte Mag-Matyó István. — Még egy ember a földön, aki velünk jött. Ö hozott ide autón. Ott fekszik az erdőben. Nem lenne szive§ idevezetni? — Dehogy nem. És már indult is szolgálatkészen. Mikor visszaértek Goldhanddal s az levetette a bundáját, látszott az egyszerű emberen, hogy sehogy sem tetszik neki a helyzet. Csak csóválta a fejét, amint látta, hogy az uj vendég mohón nekiesik az ennivalónak, falja, mint egy éhes kutya. Különös is lehetett a három ember a szokatlan jelmezben. Az öreg még hagyján, mikor levetette a csúcsos süveget, meg a himzett lebernyeget, frakk bújt ki alóla, de a leány meg az uj vendég a paradicsomi kosztümben ugyancsak szemet szúrt az egyszerű embernek. — Ugy-e, komédiások tetszenek lenni? — kezdte ai ismerkedést. — Hogy kerül ide ez a vad ember? — kérdezte Goldhand a társait. — Én itt vagyok, itt is voltam, — felelte kérdezetlenül a legény. Maga csöppent ide az égből, vagy a pokolból, — replikázott István. — Micsoda konfidens paraszt! — dühösködött Goldhand, de Éva védelmébe vette: — Joga van hozzá, minek gorombáskodik maga vele? Inkább köszönje meg, hogy megmentett minket, hiszen reggelre megfagytunk volna. István egykedvűen pödörgette a bajuszát, ugy hitte, nem lány elé való elégtételt venni. Majd négyszemközt megmutatja, ha sor kerül rá, ki a legény a csárdában. Gúnyosan nézegette a Goldhand süppedt mellét, izomtalan karjait s peckesen kihúzta magát. 110